I write sins not tragedies (one shot; Ziall) - Free

 Ezt a sztorit Freenek írtam - remélem nem haragszol, hogy kívánságod csak ennyi idő múlva teljesült. :) És ne haragudj, de a 18+ hangulat nem az én stílusom, van benne arra hajazó rész, de annyi a max, amely telik tőlem.
Ettől függetlenül remélem tetszik. És a többi olvasómnak is.

N. G. xx

 Bájcsevejek zaja töltötte be a gótikus stílusokkal ellátott termet. Ez a hatalmas helyiség, egy még hatalmasabb palota szeme fénye volt - természetesen a túldíszített templomon kívül, amely az egész világkerekségen híres és neves volt.
 A műemberek csupa műruhában, műmosollyal iszogatták édes pezsgőjüket - gazdag márkájú is volt természetesen amaz, mi más. A kacskaringós, vallási mintákkal ellátott kupolafedő alatt, annak csúcsával egy vonalban helyezkedett el egy titokzatos asztal, rajta vörös palásttal, amely csillogásával is tükrözte ennek az egésznek a felhivalkodását.
A két szélen kígyósoros, fehér terítővel ellátott téglaasztalok helyezkedtek el, rajtuk ínyenc ételek Franciaország legjobb tájairól.

 De a sok hófehér parókával ellátott emberek mellett egy mégis különbözött tőlük - nemcsak a kinézetével, amely a többiekével ellentétben csupa fekete volt, semmi fals-tisztaság; hanem az aura. Az aura körülötte csakhogynem olyan ködös volt, és misztikus, hogy a gazdag gyülekezet felháborodva fordult utána, amint a személye öles léptekkel, céltudatos pillantással, fennhordott állal haladt egyenesen és előre.
 Nem máshoz, mint a saját édesapjához, aki mintsem különbözött a többitől; neki háttal hahotázott valamin Anglia patkányfejű politikusával. Amint megállt előtte, nem is finomkodott; jobb vállát erősen megpaskolta, ekképp jelezte ottlétét:
- Ezt maga sem gondolta komolyan, Apám! - utolsó szavát erősen megnyomta, miközben a férfi, aki vagy húsz éve neveli, erősen kihúzott, íves szemöldökeit felkerekítve fordult meg tengelye körül, a fia érintése után.
- Bocsássanak meg, Uraim! - Egy újabb műmosoly, különböző országok fontos emberei felé, s már húzta is el onnan jövőbeli örökösét, a mellettük lévő, zárt szobába.
Oda csak azon különleges emberek mehettek be, mint a király vagy a herceg.
Csakhogynem mindkettő, személyesen merészkedett is be ekkor.
 A fegyveres, előreszegezett pillantású őröket kizárva csapta be a kétajtós, csupa-dísz ajtót; homlokán egy ér erősen lüktetett mérgének elfojtásában.

 Lángoló szemekkel fordult a laza tartású személy felé - amaz zsebekben pihentetett kezekkel, unott fejjel meredt apjára.
- Fiam, mégis mit képzelsz?! Pusztán Anglia kormányzójával, Svédország királyi követével, a Német-Római Birodalom császárával egyezkedtünk, amikor te, a szószátyár száddal bekotnyeleskedtél pimasz mondandóddal!! - Egy paradicsomra emlékeztette a fiatalt az uralkodó feje; és még fel is kuncogott ennek gondolatára - természetesen élvezte, hogy erre apja arca még inkább eltorzult a méregtől.
- Ó, Apám! Hacsak látná magát! - kacarászott önfeledten, hasát fogva.
- Zayn Jawaad Léonard Edmond Malik!!! - dörögte a király, s a kisterem összes üvegszemcséje megremegett ettől.
De Zayn nem üvegből volt.
- Ugyan már! Csak felnagyítja az egészet! Azok a műszobrok nem érnek még egy maréknyi borsót sem - féloldalas mosoly tarkította büszke tartását, amint kiejtette komótos szavait.
I. Malik uralkodó tajtékzott, egy-két izzadtságcsepp elhagyta homlokát. Száját ezután összepréselte, orrán keresztül vett egy mély lélegzetet és bólintott egyet.
Annyiban hagyta - egyelőre.
- Azt áruld el inkább nekem, te anyámasszonykatonája, hogy mi volt olyan halaszthatatlan, amiért megzavartál dolgomban.
 A fekete egyből elkomolyult.
Összeszorított fogakkal és sötét szemekkel erőltette ki a szavait ajkain:
- Tudja jól, Apám, hogy Angela kisasszonyt mennyire ki nem állhatom, mégis hozzáerőltet esküvő keretében méghozzá! - Már fordult a kocka: Zaynt őrölte fel az értelmetlen düh, a mögötte lévő színfehér zongoráról pedig a tárva nyitott kottát leverte, és fordult el a király sötétbarna íriszei elől.
 A fess uralkodó rögtön megenyhült; arca kevesebb ráncot tükrözött ezúttal.
A felhúzott, kemény vállra helyezte két tenyerét, amint két lépéssel átszelte közöttük a távolságot. Zayn szemeiből kibukó könnyeket ugyan nem látta arctalansága miatt, de érezte elgyengültségét ennek hiányában is.
- Ó, Zayn! Tudom, hogy a mai világ elvárásai milyen kegyetlenek is tudnak lenni a fiatalokkal; de ez a dolgom. Szeretlek, és csakis a legpazarabb bánásmódot próbálom neked megadni - mézlágyságú hangja berezignálta fia két hallóját, és ekkor már nem takarta el tovább kövér könnycseppjeit; egy gyors száznyolcvan fokos fordulattal már a fehér személy védelmébe bújva ölelt; és úgy érezte, soha nem volt életében kétségbeesettebb és tehetetlenebb.
Apró simogatásokat küldött I. Malik fia hátára, és suttogva ejtette ki szavait száján, hogy csak a herceg hallhatta azokat:
- Ne félj, Fiam; minden rendben lesz! Hidd el egy olyan megélttől, mint amilyen én is vagyok.
- De, Apám! Én más vagyok, mint a többiek... - berregte be alig-alig meglévő hangja felháborodott emócióját, de az idősebb férfi közbevágott.
- Pontosan ezért leszel Te a király, Fiam. Magasabb leszel, mint bárki eddig a történelem során, meglásd!

 Zayn pár pillanat után kibújt a meleg karok közül, és az otthon illatából: egy mély levegőt vett, s egy nagy bólintást küldött a másiknak, miközben annak íriszei közé nézett.
 Kész volt feláldozni valamit azért, hogy egy másikat megmentsen.
 Még pedig feláldozta a szerelmét, illetve megmentette a sikerességét.
 Még ha mindez nem is volt egyelőre meg; most az egyszer felelősségteljesen viselkedett.
Mint egy igazi uralkodó és felnőtt.


***

  Mindenki észrevette őt: szépsége vonzotta emberek íriszeit, sóhajait. Mindenki felfigyelt szokatlanul angyali vonásaira, szelíd és szerény tekintetére, bizonytalan lépteire lengő szoknyája alatt. Selyem szalag hajában még ártatlanabb külsőt adott neki, a tejszőke tincsekkel és feltűnő szeplőivel együtt. Szemei kéken ragyogtak, orcái babarózsaszínben pirultak. Cipellői kopogtak volna, de ültében csupán pompáztak vékony bokái alatt, amely lábrészén kívül semmi sem volt látható habos-babos ruhája alatt. Az említett ruhadarab finoman simult testére, kiemelte vékony derekát, és a színe - a gyönyörű pasztell rózsaszín mintha csak összebeszélt volna a tulajdonosával. Mintha együtt születtek volna - együtt, egy ártatlan, szelíd világ reményében.
 Mindenki csodálkozva tekintett arra, miképp magányosan üldögél a sarokban. Az emberek vígan, hangosan táncoltak a felkért párjukkal. A zene hangos volt, szinte fülsüketítő; a levegő drága bortól, illetve márkás parfümtől bűzlött. Némi izzadság és magának, annak a különleges, vadászathoz hasonló keserűség is megjelent a helységben.
 Nem volt óriási az ünnepséget helyszínt adó épület. Egy gótikus stílusú, túldíszített fajta volt, és Niallt csupán azért nem taszította el a sok cicomáz, mert imádta a művészetet. És a sok minta, alakzat elkápráztatta.
 Habár jelenleg nem tudott azokra koncentrálni. Hiába próbált csakugyan.
Érezte mindenki pillantását, és gyomra, izma teste összes táján olyan keménnyé vált, mint a kő. A jógalégzés sem hatott, amelyet más helyzetben igazán profin alkalmazott eddig.

 Szépnek érezte magát. Végre annak, aki igazán önmaga - nem holmi férfinemű, akinek lábai között furcsa, undorító pénisz él. Taszította az a testrésze, hiszen pusztán arra emlékeztette, ami miatt dilemmában él: hogy ő nem nőnek született.
 Egy szempár szintén figyelte őt. De ő nemcsak pár pillanatig: csodálkozóan és vágyakozóan. Nem, ő igazán látta őt. Nézte, ahogyan a szöszi lányos zavarában hosszú, hullámos hajának végét piszkálta, vagy éppen nőies kezeit babrálta. Arca piroslott, Zayn pedig gyönyörűnek tartotta mindinkább, a percek múltának elteltével ez fokozódott.
De valami mégis csak furcsa volt számára. Ahogyan pontosan a vele szembeni falnál álldogált, drága Chanel öltönyében, annak selyemanyagú gatyájának zsebeibe bújtatott kezekkel; a temérdek mű és táncoló ember között, nem bírta levenni szemét a tündöklőről. Egy megérzése azonban csak nem hagyta nyugodni - az a fajta hatodik érzék súgott neki: valahonnan ismerős neki az idegen.

 Hogy mit keresett ott? Fogalma sem volt.
Annyit fogott fel csupán a történtekből, hogy elmenekül a sznob királyi partiról, és a sötét utcákat róva az első, publikus partira téved. Ide.
Szóval azt tette, amit kellett, amit mindenkinek tennie kéne saját életében: mert. Bátorságot csepegtetett éhes szívébe, erősen megdobogtatta ugyan maga a tette, maga a gyönyörű személy, de mégis megemberelte magát. Csupán ösztönzésül végigsimított öltönyén, éjfekete haját megbabrálta, ajkait megnyalta. Nagy levegőt vett, és megindult.
Szemét nem vette le a lehajtott fejjel ülő rózsaorcásról, úgy kerülgette az ünneplő népét, mint aki erre született. Még a dallamra is lépkedett, hegyes orrú, fényes, nem mellesleg drága cipője csakúgy olvadt a sok láb közé, a tömegbe, hogy el is tűnt jópár pillanatra. Ha Zayn őszinte akart lenni; nagyon is élvezte a procedúrát.
 De amikor nagy sóhajjal a szeplős elé került; az a két, csodaszép gyémánt szempár az ő csokoládéi közé nézett, azt méginkább preferálta, még a lélegzete is elakadt. Gyomra egyfajta furcsa, égő érzést produkált - talán ezek lennének a pillangók? Kérdezte magában elveszetten.
Nem, nem lehet - tagadta makacsul, de közben már lágy mosollyal nyújtotta férfias jobb kezét. A tejfehér, csodaszép, nőies kéz pedig, a tulajdonosának elbűvölő mosolyával szívesen fogadta el a kérést.

***

 Hangos cuppogások hangja hallatszott a homályban - hét gyertyafény világította meg csupán a kettő, csupasz személyt. Giccses ruhák a márványpadlón sírva hevertek; a hatalmas és széles ágy, hófehér függönyén elbújtatva mutatta az ifjú, frissen koronázott feketét, akinek ezegyszer aurája rózsaszínben fürdött.
 Lihegve vált el a puha, simogató ajkaktól, és a kettő gyémántkékségbe nézve lehelte el szavait:
- Soha nem éreztem magam akképp, mint Veled.
Az ír herceg, jövőbeli király-örökös őszinte mosolyt villantott hófehér arcán, világos tincsei laposan hevertek a homlokán - és mindez a látvány; a teljes ellentét magához képest elcsodálkoztatta a feketét.
Mily' gyönyörű teremtés! - gondolkozott el, miközben erős hangja fejében ezt hangoztatta; addig kívül megduzzadt és vörös ajkai - a sok használattól - elnyíltak. Szemei csillogtak, mint a palota minden korán reggel.
- Én sem vagyok másként, frissen koronázott Szerelmem - vörös rózsás arccal, de kimondta, amit gondolt, hiszen megfogadták egymásnak, hogy semmit sem fojtanak el egymás között; hisz elvégre az életük minden más pontján ezt teszik.
Zayn a levegőt enyhén kifújta az orrán, és újra hozzásimult a szőrös és mezítelen mellkashoz alatta; először az orcájuk kapcsolódott össze pár másodpercig, miközben behunyt szemekkel sóhajtoztak az utánozhatatlan érintések gyanánt; majd ajkaik puha lágyságát kóstolgatták meg finoman.
Egymásuk íze a Mennyországra emlékeztette őket, még ha el is felejtették ezt a születésük előtti időszakukból.

 A következő másodpercek, percek, tán órák is ekképp teltek el: finom bőrök összesimulásában; lágy és méz ízű csókokban, amelyek leforgása alatt nyelvek masszírozták egymást; forró melegségben körülöttük, miközben a két fiatal élvezkedett.
Azt tették, amit mindig is együtt: elfelejtették a világ minden gondját és kötelességét; messze a világból, illetve közel az otthonukból. Amikor kettejük társaságában fürödhettek, mindez egyértelmű volt, nem erőltetett.
Azonban most, a sok mámoros sóhaj, majd kétségbeesett szorítás végén... Zayn számára leginkább ez múlni látszott. Ahogyan izzadtan és kimerülten hevertek selyempaplanjaikon, a fekete a fehér mellkasán pihegve, miközben Niall köröket írt le kidolgozott hátán - a kusza gondolatgomolyag ellepte agya nagy részét. Ugyan az aznapi koronázást - a hatalmas nagy tündöklést és ragyogást mind-mind élvezte és szerette, azonban a másnapi esküvő mégis aggódásra késztette.
Helyesbítve rettegett.
Rettegett a jövőtől; a tény, hogy egy nőnemű emberhez erőltették hozzá, méginkább elkeserítette. Őt nem vonzotta a hosszú haj, a kiszélesedő csípő és a kerek kebel - és ugyan pár éve még gyűlölte ezért magát; ezért a másságért, de amint megismerte Niallt, mindez múlni látszott.
Mostanáig.

 Zayn a szőke csupasz és puha szőrös mellkasát simogatta, miközben összehúzott szemöldökkel, ezáltal ráncos homlokkal arra gondolt, mennyire is vonzóbb számára ez, mint két mell. Aztán újra elkezdte magában lefolytatni a holnap eseményeit (műmosoly, egyenes tartás - tökéletes felszín, összetört lélek... Niall fájdalmas, mégis erős tekintete).
Óriási sóhaj hagyta el duzzadt száját, forró lehelete a másikat libabőrre késztette:
- Nem tudom, hogy tényleg képes leszek-e erre.
A fehér rögtön tudta, mire gondolt. Szívét neki is önkéntelenül egy késfájdalom lepte el.
- Nem is tudja sokszor az ember, hogy mennyi mindenre képes.

Ezután csak a néma csönd beszélt a hálószobában; míg a gyémántkék komótosan simogatta a másik karját, addig ugyanezt a mogyoróbarna egy mellkason végezte.
A Szerelme mellkasán.

***


 Másnap a korán reggeli harangozásra már kómásan, keserű szájízzel itta ínyenc fekete kávéját. Szobája ablakában üldögélt, a térdein pihentetett, forró italt úgy szorította kezei között, hogy ujjai elfehéredtek.
 Alig aludt pár órát az éj lezajlása alatt. Pusztán feküdt a hátán, miután Niall végül az ő mellkasán kötött ki, úgy szorítva őt, mintha bármikor elporladhatna gyönyörű kezei között. Túl békésnek és csendesnek ítélt mindent körülötte, hiszen belül tombolt, mint egy vörös posztót látó bika; sikított, de a valóságban csupán ajkait rágcsálta véresre, és mélyfekete haját túrta mindinkább.
Figyelte a letisztult, túlságosan fehér plafont; szorította kedvese túlságosan, számára szívet dobogtató kezeit. A levegőt vagy túl melegnek, vagy túl lehűltnek vélte, de nem mozdult.
 Egész éjjel mozdulatlan volt. Akár egy szobor, amelyet búslakodó mimikákkal formálnak, majd keményen vésnek meg.
Emlékezett. Arra, miképp mondta szüleinek öt évesen, hatalmas nagy csillogó szemekkel, hogy ő lesz a következő, történelmet író király. Ahogyan kilenc évesen már úgy forgatta a kardot, mint egy hadvezér; vagy éppen amikor tizenöt évesen valamiféle különleges szikra reményében megcsókolta az egyik szolgalányt. Mindent már csak semmiségnek, egy homálynak érzett ahhoz képest, amely történetet a vele egy ágyban fekvővel élt át. A legelső pillanatot, amikor a húsvéti nagy lakomán kézen fogva vonultak az asztalhoz - fejébe örökre belevésődött öreg nagyapja csalódott tekintete, meg persze a Zaynt minden alkalommal nevetésre gerjesztő emóciókat is az olasz hercegnőtől: a szája és szemei olyan o-alakot formáltak, hogy akkor a fiatal férfinak hirtelen minden geometriai tudása eszébe jutott. Amely nem éppen egy hétköznapi dolog tőle természetesen.
Aztán hagyta magát elrepülni a szöszivel való ismerkedés időszakára: a szíve lassan lenyugodott, egy lusta mosoly is elterült ajkain. Hiszen az otthonára gondolt, akit azokban a percekben is karjai között szoríthatott.

 Majd itt kötött ki. Az elmaradhatatlan, hozzá hasonló, szívós mélyfeketéjével kedvenc bögréjében. Ablaka párkányán unalmasnak vélte látni az ébredező, szép tájat; hiszen a saját gyönyörűsége ott feküdt a királyi paplanjai között. Nézte, ahogyan édesen szuszog, a fekete selyemtakaró kiemelte szűzies mivoltát, illetve minden, enyhe mozdulatát. Finoman lélegzett, kecses bal keze borotvált mellkasán pihent.
Zaynt aztán hirtelen valami elérte. Óvatosan felállt a helyéről, a tőle pár lépésre, míg az ággyal pedig szemben lévő márvány íróasztalához lépett. Niall imádta azt a bútort; annak különleges szürkés-fehéres színe, de leginkább annak barokk mintái miatt. Kedvese rajongása a művészet iránt a feketét csak nagyobb szerelemre gerjesztette, akárhányszor erre gondolt.
 Amikor eléért, halkan kihúzta egyik fiókját, és amint az feltárult előtte, elmosolyodott. Kivette a már régen nem használt, de kemény időket is megélt, csapzott bőrkönyvét. Először hosszú ujjaival végigsimított annak feliratán, amely bevésett módon szerepelt ott: "BŰNÖK".
Ez egy metafora volt a részéről, és egy embereket elijesztő cím is egyben - a bűnök a rendkívül vallásos környezetében nem megengedtek. De ő sosem hagyta magát elsodorni a hullám által.
 Megfogta agyonhasznált réztollát, visszaült az ablakhoz, majd felsóhajtott. Egy pár pillanatig kinézett az egyre forgalmasabb várudvarra, viszont íriszei ezután rögtön a babarózsaszín orcájút figyelték. A selymes és szeplős bőrt, a tejszőke hajat, hosszú szempillákat tanulmányozva arra gondolt: bármi is történik azon a napon, ketten ezen is túlesnek.
 Egy újabb sóhajjal kinyitotta kissé meggyűrött lapjait könyvének, még egy utolsó pillantást intézett kedvese felé, majd határozottan bólintott egyet. Tollával csupán ennyit írt fel nagy betűkkel, középre:

BŰNÖKET ÍROK, NEM TRAGÉDIÁKAT

 

 És csak írt.

Addig, amíg történetének főszereplője személyesen nem szakította meg ízletes csókjával ajkain. Nem félt attól, aki volt, van és lesz. Mert az élet erről szól: akadályokról, nehézségekről, összeszorított fogakról, elrévedő tekintetekről. De ha ott a szeretet - mindez nem számít. Akkor mindene megvan az embernek.

És Zaynnek ott volt. Látta.

Látta.