Salted wound (novel; Larry) IX.

3 órával később

 Amikor hét órát ütött az óra, mintegy végszóra, ekképp indult meg a palota élete. Kiskirály a bezárt, hálószobájának ajtajai mögött egy némi féloldalas mosollyal, némi keserűízzel szájában reagálta le mindezt, amiknek következtében furcsa rángatózás történt meg arcán. Jobb szeme tikkelni is kezdett, és ahogyan ott ült, az illatozó, gyűrött, hófehér paplanok között, hatalmas ágyán és nagy fényáradatban, a még nagyobb ablaka által; nem tudott másra gondolni, mint csak arra, mekkora egy szerencsétlen élet is ez. Egyedül, magányosan, fájdalommal szívében, valamiféle lyukkal gyomrában.
 Ki akarta verni fejéből a jelenlegi helyzetét. Mindent és egyben semmit sem akart tudni. Mindent, hogy Harrynek ne legyen többet min hősködnie; semmit, hogy olyasfajta állat váljon belőle, akinek nincs gondolkozásmódja, érzelmei és józanesze. Aztán az utolsószóra hirtelen valami eszébe jutott; gyorsan fel is pattant lógó alsógatyájában. Aligha tartotta meg magát a csípőjén az a ruhadarab, és napbarnított bőre a sok szűzies színtől természetellesen kitűnt onnan a szobában.
Nagy lépteket tett meg a fürdőszobája mellett heverő komódjához, amely csakhogynem egy kisebb fajta szekrénynek is megfelelt; aranyozott, kacskaringós mintái hófehér színén csakugyan olyan különlegesen feltűntek, mint Louis maga ebből a helyből.
Lehajolt, és a legutolsó fiókot húzta ki legelőször - tudta, mit csinál. Amint az feltárult előtte, a kiskirály leguggolt, és kis kezével kutakodni kezdett a sok fedőtárgy alatt. Annak érdekében, hogy némileg elrejtse ezt a vonzalmát, ezt a fajta szokását, azoknak megtestesítőire több száz papírt, tollat, vékony könyvet pakolt, hogy a nagy kupleráj elijesszen bárkit is, aki itt kutatni szeretne. Remélte, bevált ez a módszer.
 Rögtön beledugta a nagy rengetegbe jobb karját, és a legaljára fúrta azt. Ott tapogatózni kezdett óvatosan, mégis erőteljesen és gyorsan - türelmetlen volt, és csak felejteni akart, minél előbb. Amikor kissé jobbra mozdult, és egy nagy, érdes anyagú dobozon állapodott meg a keze; egy pillanatra behunyta a szemeit, felsóhajtott, majd elmosolyodott.
Őszinte örömmel és nagy zajjal emelte ki a fiók aljáról a cigarettát, amely olyasfajta növényi leveleket tartalmazott, amely a legritkábbnak és a legdrágábbnak számított birodalmában - és amely képes tizenkét órára is kiütni akár annak tulajdonosát, ha nem vigyáz. De leginkább csupán kis mértékben halucinációt, színes hullámzást, és nem utolsó sorban megnyugvást varázsol a testbe.
Ez az igazi varázslat, szerető hercegem - gondolta, miközben ajkait megnyalta, óvatosan becsapta komódjának fiókját, felállt és visszapattant ágyára, immáron a méreghez hasonlító anyaggal kezében. Leült a rendetlen puhaság szélére, annyira, hogy csupasz lábfejei még felférjenek. Apró, vékony, mégis atletikus teste lázban égett, ahogyan a keki színű dobozból kiemelt egy cigarettaszálat. Némileg barna, némileg zöld színű tölteménnyel volt tele, és amikor a mélyfekete öngyújtót kiemelte ugyanabból a hiányos dobozból, ahonnan az jött; meg is gyújtotta azt.
Nem zavarta az ezt okozó szag; nem zavarta az, hogy a hullafáradt férje bármikor rajtakaphatja ezen - hiszen az előbbi eltűnhet, amint kiszellőztet egy kicsit; az utóbbi pedig nagyban jobb elfoglaltságot talált magának Louisnál.

 Szóval a kiskirály úgy döntött, ez egy igen nagy vészhelyzet. Vagyis katasztrófa összevisszaság életében, és most nagyon messze el akar menekülni, anélkül, hogy elhagyná ezt a palotát. Felelőtlen döntést hozott, de amint ezt megtette, mintha Isten csakugyan gúnyolódni akart volna rajta megint; kopogtak.
Érdeklődve, leginkább morcosan kapta márványajtójára tekintetét; de azért udvariasan fogadta, miközben a méregdobozt háta mögé csúsztatta:
- Jöjjön csak be! - Tudta, hogy Harry nem lehet, ő sosem kopog.
A kilincs megmozdult, ezzel együtt ajtaja kitárult, és egy fém egyenruhás őr nagy fegyverével egyik oldalán, a másikon pedig egy jóvágású, Louisnál fiatalabb fiúval álldogált ott.
A kiskirály nem zavartatta magát, és térdeire támasztott karjaival kíváncsian, felhúzott szemöldökökkel várta a magyarázatot, amit a következő pillanatban meg is kapott:
- Kiskirály, ez a kedves fiú azért jött, hogy lefesse személyét. A legjobb festőnek tartják a birodalomban. - A meleg, csokoládészemek barátságosan meredtek az uralkodóra, aki jéghideg tekintetével még jobban felhúzta szemöldökeit, majd felhorkantott.
- Ki szerint? - Nem tudott másra gondolni, csak arra, amikor a herceg és ő a kapcsolatuk elején voltak, Harry mennyit rajzolta és festette le Louist, és utána milyen forró szeretkezésben olvadtak össze mindig.
Harry a legjobb festő, senki más - makacsolta meg magát fejben.
Ezután csak kínos légkör támadt, de a markáns őr beljebb lökte a vendéget, fejével biccentve szalutált; és ekképp köszönt el. A királykék ingben és egy - Louis szerint - nevetséges, fekete kalapban álldogáló személy tanácstalanul nézett vissza utána, majd nagyot nyelve az uralkodójára tekintett. A majdhogynem meztelen uralkodójára.
- Kérlek, csukd be az ajtót! Van egy kis dolgunk.
A kreolhoz hasonlító bőrű, tizenkilencneknek saccolt srác sűrűn bólogatni kezdett kínjában, majd gyors léptekkel, gyengéden bezárta a drága kilincsest. Még meg sem fordult, amikor Louis megszólalt:
- Mi hasznom van nekem abból, ha lefestesz?
Nem tehetett róla a csokoládészemű, de hirtelen légszomja támadt. Szája kiszáradt, hangszíne érdes volt, és durva, amikor válaszolt nagy alásan:
- Kiskirályom, a legmesszebb tengerparti házamba is eljutott a szükséglete. Hallottam, hogy az emberek arról beszélnek, még mindig keresi a megfelelő festőt, akinek művét kiállíthatja büszke portréjaként. Én lennék a legszerencsésebb ember a birodalomban, ha ezt a feladatot elvállalhatnám.
Louis egészen érdekesnek találta ezt a fickót. Izmos, széles vállaival, és valamiféle pozitív kisugárzásával nem tudta egy csalónak nézni. Mellesleg bízott embereiben, akik minden idelátogatót leellenőriztek, mielőtt a kiskirály vagy a herceg elé akartak volna vonulni.
Így hát visszavett makacs modorából, őszintén elmosolyodott, és köhintett egyet:
- Ülj csak le - mutatott kezével az ágy orra előtti, szintén hófehér puffra.
Amint megfogadta a fiatal férfi az utasítását, csak ekkor jutott eszébe félénken körbenézni a hatalmas szobán. Csodásnak tartotta, meseszépnek; mintha maga a Paradicsom kapuin lépett volna át.
- Mi a neved, kedves? - A barátságos hangra visszakapta tekintetét Louisra, és viszonozta a tulajdonosán megpihenő, lágy mosolyt.
Kipirult arccal válaszolt, emberek előtt mindig elég szégyellős volt:
- Liam Payne, kiskirályom.
Egy még nagyobb mosollyal bólintott egyet az uralkodó, majd minden gátlás nélkül felállt ágyáról, hogy annak orrára üljön, közvetlenül Liammel szemben. A kis jobbkezét nyújtotta, amely a nagy, kemény férfikézbe simult, hogy megrázzák azt.
- Hívj csak Louisnak! Azt hiszem, sok időt el fogunk tölteni együtt a következő időszakban.
Liam még nagyobb zavarban, de bólintott. Ezután csak érdeklődve, barátságosan néztek egymásra, amikor Liam úgy érezte, hogy be kell vallania valamit, még most, az elején:
- Louis... - A kiskirály támogatta, ahogyan kedvesen mosolygott és várakozott a mondandójának folytatására, úgyhogy egy torokköszörülés után erőt vett magán, és csak kimondta: - Be kell vallanom, hogy mióta megleltem szenvedélyemet, nevén említve a festészetet; nagyon sok munkámat te inspiráltál meg. Te vagy a múzsám, Louis, hogy ókori szavakkal éljek.
Most, hogy már néma, kimondatlan engedéllyel tegezni is tegezhette az uralkodóját, a múzsáját, olyasféle sikerélmény terjedt szét a testében, amelytől forró, ragyogó ködöt látott maga körül. Egy álma vált valóra, mert érezte mélyen a zsigereiben, hogy a kiskirálya felfogadta festőjének - azok a csillogó, óceánkék szemek szelíden, befogadóan meredtek rá, és mindezekből csupán erre tudott következtetni.
Az uralkodón még nagyobb mosoly terült szét, és őszintén jólesett neki a gondolat, hogy embereket inspirálhat meg, csupán azzal, hogy él, lélegzik.
Egy apró nevetés hagyta el a száját, és a nagy mosoly egészen a szeméig is elért. Majd megint felállt, a kis, hófehér asztalhoz lépett mellettük. Az ezüst tálcán kettő, apró üvegpoharat kikészített, és a válla fölött megkérdezte:
- Egy kis ital? - De csak költői kérdés volt, tudta ezt Liam is.
Mivel a következő pillanatban már töltötte is azokat, s arany színeik ragyogtak a Mennyországi napsütésben. A vendéget elkápráztatott minden, és agya már azon gondolkozott, hogyan is fesse meg a festményét - mi is szerepeljen rajta. Azt tudta, hogy ennek a csodahelységnek muszáj benne lennie, mert kihagyhatatlan. Aztán visszatekintett a kiskirályra, a meztelen hátára, alig takart alsó fertájára, és igen; tudta azt is, hogy ő miképp szerepeljen rajta.
Majd nem tehetett róla, de épphogy észrevette azt az apróságot az ágy közepén, amikor Louis a kezébe nyomta a poharát. Egy pillanatig lemerevedett, meglepődött, de a következőben már kortyolt is a gazdagitalból. Mert miközben meglátta a valóságot, ugyancsak tudta.
Zsigereiben megindult az izgalom, hiszen érezte, miképp jelenítse meg így az uralkodóját. Kegyetlenül őszinte akart lenni, és pusztán reménykedett benne, hogy az ötletét jóravalónak tartja a fészekhajú kiskirály.
 Volt egy érzése, az ágyon heverő mérgekből, hogy támogatni fogja. Louis más volt, mint a többi, elkényeztetett gazdag. Különc volt ezen a helyen. Szóval miért is ne tetszene neki, Liam szintén egyedi megoldása a portréjának ábrázolására?
Azonban a csokoládészemű azt is tudta, hogy kemény menet lesz, ha mindez kitudódik a birodalomban - mindkettejük számára. A csodált kiskirály, akire mindenki felnéz - aki tisztaságára újra felesküdött a régi időkben balul elsült hibája után... Talán mégsem szűziessé vált.


1973. január 12.

 Sötét volt már kint. A tücskök hatalmas örömmel, jókedvvel, de leginkább zajjal hegedűltek; baglyok huhogtak alatta kíséretként. A hold tele volt, a sötét éjfekete égbolton a sok kis, fénylő csillag közül igencsak kitűnt. Világító, hófehér fénye a hófehér helybe is eljutott. Abban a jégtanyában levendulaillatú gyertyák égtek, naranccsárga lángjukkal megszínezték a tiszta rengeteget mindenhol.
A két, csupasz személy egymás társaságát igencsak élvezte: a robusztusabbik védelmezően magaslott rá a másikra, ahogyan a kisebbik szájára hajolt. Ajkaik lágyan találkoztak, és ez ekképp ment végig. Nekik ez így volt jó. Pusztán kóstolgatták másik ízét és aromáját, nyelvükkel néha végigsimítottak azokon. A cuppogó hangokhoz enyhe nyögések és sóhajok társultak, jelezve, hogy mennyire is jelent nekik élvezetet a jelen helyzet.
Hirtelen a a göndörhajú felemelkedett, aligha két centimétert, és olyasfajta közelről meredt az óceánkék íriszekbe, saját smaragdzöldjeivel. Pár pillanatig csak fürkészte azokat, és libabőrözött a kiskirály orrán és száján távozó meleg levegőtől, amely megcsapta. Ziháltak, mindketten, de mégis uralkodtak magukon; mert számukra a másikban való gyönyörködés sokkal többet jelentett a durva tetteknél sokszor. Persze, akadtak kivételek, de ez egy szép pillanat volt.
Harry pontosan ezért tette fel a következő kérdést, nagyot nyelve és kissé félénken:
- Lou, lefesthetlek így?
A kócos hajú csak szelíden elmosolyodott, figyelte a másik szemeit pár pillanatig, majd bólintott egyet.
- Én lennék a legszerencsésebb, ha megtennéd ezt velem, Hazz - suttogta, és a nemrég elfogyasztott, finom és édeskés bor íze és illata mindkettejüket forróságra gerjesztette.
Nyelvükön érezték azt az aromát leginkább, amikor összekapcsolódtak a következő pillanatban. A gyertyák fényt adtak, a levendula megnyugvást, a bor izgalmat. És a kettejük lénye szeretetet, és egyben mindent jelképezett.
Harry nagyon szerette volna ezt a pillanatot megörökíteni. Így még ha fájdalmas is volt az elválás, megtette. Majd kényelmesen és meztelenül elhelyezkedett az ágy orra előtti puffon, égető pillantásokkal pedig belemerült a készülő festményébe. Csakis Louist látta, senki mást.
De ez mikor nincs így?

És Louis?
Ragyogó szemekkel és csupán enyhe mosollyal - miután hercege vagy milliószor rászólt, hogy ne tegye, legalábbis ne vigyorogjon kajánul - nézte férje tevékenykedését; a kis ráncot szemöldökei között, a homlokán, amely csupán akkor jelenik meg, ha nagyon koncentrál valamire avagy valakire.
 Tetszett neki a ráirányult figyelme.


1975.

- Louis?
Liam barátságos, finom hangja a nagy merengéséből némileg visszarepítette őt a valóságba, de a cigarettaszál ajkai között már igencsak elvégezte hatását. Minden hullámzott körülötte, de nem voltak színek. Pusztán homály volt, és nagy szürkeség. De még sírni sem tudott.
Vörös szemekkel nézett balra pozíciójától, az ágy orra előtti puffra. A kalapos fickó együttérzéssel, aggódással, csodálással tekintett rá, amiért harag kezdett kibontakozni az óceánszeműben. Nem értette, mi olyan tisztelni való lehet benne.
- Nyugalom, nem kell aggódnod, kedves.
Louis kedvesnek szólította csupán, mert ez volt ő: egy édes, barátságos, szelíd ember. Csendessége és szégyellősége a kiskirályt olvadozásra késztette - régen volt része efféle emberekkel való találkozásban.
 Pár pillanat múlva viszont, amikor nem hallott ecsetvonásokat, kisebb elégedetlen vagy elégedett morgásokat baloldala felől, egy füst kifújása után visszatekintett rá. Az a kegyetlenül őszinte, rajta átlátó szempár, amely felett szemöldökei aggódó ráncba gyűröttek össze homlokán, megijesztette Louist.
De csak előrefordult, és folytatta a mérgezést, az ábrándozást.
Már csak ez maradt neki: álca, álmodozás, felejtés, üresség. És mindezek ellenére senki sem gondolta volna, hogy ő, a gazdag és elkényeztetett uralkodó boldogtalan lehet.
Hacsak tudnák... Senki sem nevezné ki őt múzsájának, ebben biztos volt.
Viszont felmerül itt a kérdés: mit is jelent a múzsa szó akkor?