Salted wound (novel; Larry) VIII.

1974. március 25.

Újonnan Harry herceg sok időt töltött varázslófészkében. Ez Louist merően aggasztotta, de nem akart a göndör hajú férfi nyakában lihegni. A kiskirálynak meggyőzödése volt abban, hogy a házasság egyik alapszabálya a következő: hagyj teret a másiknak. Nincsenek összenőve, még ha sokszor úgy is érzik. Két, külön érző, lélegző, mozgó élőlények, akiknek különböző szükségleteik is támadnak néha.
 Harrynek a folytonos hősködés volt az egyik.
 Minden akkor kezdődött, amikor egy idegen vírust kezdtek el észlelni pár hónapja. Éppen piknikezni mentek el, kis relaxálás volt a céljuk; ám arra semmiképp sem számítottak, hogy a kedvenc helyük növényzete és táptalaja csapzottan, míg azon rész állatai döglötten fognak heverni mindenhol.
 Le voltak döbbenve. Féltek, és bizonytalanok voltak.
De a varázsló rögtön cselekvésre szánta el magát. Éjjeleket virrasztott át, pusztán különböző kémiai kísérletezésekkel kis odújában, a palota egyik legvédettebb részénél. A vaskos fémajtók mögött a herceghez sokszor percekig - amelyek óráknak tűntek - kellett Louisnak könyörögnie, hogy egyen valamit. Az alvást is csak akképp érte el, hogy a makacs férfi nem tud ellenállni a kiskirálynak; és egy kis kínzással őrült módon képes letámadni őt, ezzel saját magát is lefárasztva természetesen - még ha édesen ellenkezik is ez ellen az állítás ellen, akárhányszor Louis csipkelődni kezd vele. Aztán cserébe a kényelmes, besüppedős, selyempaplanos kanapén Harry csupasz testén feküdve, pontosítva a hátán olyan olajos masszásban részesítette minden ilyen alkalommal, amitől a varázsló tizenkét órára is akár kiütötte magát.

- Hazz, újra azon a löttyön töröd a fejed? - Louis csupán egy szürke pamutpulcsiban - amely éppenhogy eltakarta altestét - álldogált az odú bejáratánál, miközben csupasz lábain ide-oda dülöngélt, és a szemét dörzsölte, hiszen foltokat látott, köszönhetően az álom makacs porának ott.
A herceg olyan gyorsan kapta fel a fejét, a szívdobogtató hangra, hogy az eddig alig használt nyaka bele is sajdult. Éppen nagy lázasan írogatott íróasztalánál, ahol lapok ezrei hevertek, tele kémiai képleteikkel, némi matematikai számolással is annak érdekében. Harry nem bízott a számológépekben, fölösleges szerkentyűknek tartotta őket, és őmaga gyorsabban is számolt azoknál. Így mindig papíron vagy fejben végezte el a műveleteket, ez ilyen egyszerű volt számára.
 Vöröseres szemekkel, amelyek előtt hirtelen minden pusztán foltnak tűnt, pislantott kettőt, és a kattogó faliórára pillantott. Hajnali négy óra harminchat percet járt az idő.
Összeszorított ajkakkal, behúzott - és fájós - nyakkal nézett bocsánatkérően férjére. Louis összefont karokkal álldogált, felhúzott szemöldökkel, de ekkor nem igazán tudott ellenállni: megenyhülve engedte, hogy teste mellé essenek vékony, mintákkal kacskaringó karjai. Ekképp sóhajtott egyet, és érezte, miként a kis düh elpárolog belőle. Szerette Harryt. Teljes szívéből. De megfájdult a sajátja, mert látta a másik felét szinte elporladni.
Még egyet sóhajtott, és ekképp szólalt meg lágyan, kedvesen:
- Hozzak egy kis teát? - Harry elmosolyodott, végigmérte a gyönyörű társát, és hálásan bólintott.

 Miután megint magára maradt a csöndben, a nyakát és a vállait masszírozva nézett körbe környezetén. A saját, kicsiny méretű helyiségében nagy volt a kosz, de leginkább a papírrengeteg. A hosszú fémasztala a szoba közepén tele volt színes foltokkal, illetve a kotyvasztáshoz használt kémcsők, lombikok stb. aligha hasonlítottak a maguk áttetsző színéhez.
Azután díszes székén üléspózán változtatott. A faasztal alá tette lábait újra, könyökeit arra támasztotta. Feltekintett mélyvörös szemeivel - amelyekben smaragdzöld íriszei igencsak kitűntek - a vele szemben lógó képre, közvetlenül ott, a falon.
Elmosolyodott újra, ahogyan Louist és magát megpillantotta: a levendula illatú, hófehér paplanok alatt feküdtek, és Harry tisztán emlékezett - hogyan is felejthetné el -, hogy mindketten anyaszült meztelenek voltak akkor. De a fotó csak a mellkasukig mutat belőlük bármit is; Louis álmos és morcos képe, illetve a saját boldog vigyora furcsa, égető érzést keltett gyomrában.
Aztán hirtelen valami elképesztő mértékben megcsapta.
Levendula.
Levendula!
Rögtön kirepült az álmosság és a fáradtság teste minden tájából, és egy újabb lapot ragadott meg. A levendula természetes antibiotikumot tartalmaz, amely lehetne az utolsó összetevő. Újabb pár képlettel számolni kezdett, és amikor a végeredmény, majd az ellenőrzés helyesnek bizonyult, nem tudta hirtelen sírjon vagy nevessen.
Legelőször hitetlenkedett, fejét tenyereibe temette, a könyökei az asztalt támasztották, szemeit szorosan összeszorította. Pár perc múlva viszont mindez megszűnt, mint egy nehézfémekkel teli buborék, egy édes kis hangra, amely a hogyléte felől érdeklődött. Ekképp pukkant szét, és a vékony falrétege többé nem erőlködött, illetve harcolt a teher ellen.
Először a kétségbeeesett és aggódó szempárba pillantott, amelynek tulajdonosa közvetlenül mellette álldogált, kezében egy gőzölgő, forró zöld teával. Komótosan kivette az italt a kezéből, óvatosan lehelyezte a tintás lapokra, és nem, nem érdekelte Harryt, hogy önténtelenül is vizesek lettek azok, mert többé nem számított.
Újra a gyönyörű arcra tekintett, majd szélesen elmosolyodott, és felkiáltott:
- Sikerült!
Majd mégegyszer:
- Sikerült!
És mégegyszer:
- Sikerült!
Nem tudta befejezni annak az egy, akkor hatalmasnak érő szónak a hajtogatását. Mikor tizedszerre mondta ki; felugrott, és Louist táncra hívta - zene nélkül. Önfeledten nevettek, és mindketten örültek ennek a sikernek. Viszont a megkönnyebbültség, az volt a leginkább érezhető körülöttük. A tény, hogy minden rendes kerékvágásba kerülhet, és több időt tölthetnek együtt, erre kényszerítette őket.
Lágy csókban részesítették egymást, és a tangótól kezdve, egészen az angol keringőig reggel nyolcig nem hagyták abba a mozgást.
Boldogok voltak.


1975. március 25.

 Louis nagyot sóhajtott, kis léptei komótosak voltak és fáradtak, ahogyan megtette azokat a homályban aligha beszökő napsugarak között. A márványpadlójú, tükörtisztaságú folyosón senki sem tartózkodott, senki sem járt arra, még egy árva hangot sem hallott ekkor. A gótikus mintákkal tarkított, óriás ablakok szorosan be voltak zárva, egyetlenegy kivételével, amely segítségével több oxigén jutott be az erdőből a palotába, és amint amellé ért Louis, nagyot szippantott a friss levegőből. Még egy pillanatra ki is tekintett azon: a hajnalodó környék narancssárga és szürke homályban aludt még. Madarak csicsergése sem ütötte meg a kiskirály fülét.
Gyanította, csakugyan korán lehet még.
 Amint a folyosó végére ért; az ismerős, vastag fémajtóhoz, megtorpant. Összeszorította szemeit, felsóhajtott. Próbált erőt gyűjteni, mert tudta, hogy az elkövetkezendő percek le fogják szívni minden energiáját, azt a keveset, amit még birtokolt testében.
Koppantott párat, és pár pillanat múlva már a mellette lévő, vörös kis gombot nyomta le. Csak ezután nyílt ki az. A legelső, amely feltűnt neki megint, az az állott, fullasztó szag, amely olyan kesernyés, hogy Louisra hirtelen hányinger akart törni. De mindig elfojtotta.
A második dolog, amit észlelt az a hatalmas nagy rendetlenség volt: a középen heverő, hosszúkás "kísérletező-asztalon" halomra volt gyűjtve a sok, koszos edény és üvegcsékben lévő alapanyagok, meg persze a nehéz könyvek. Attól jobbra tekintve az elhasználódott bőrkanapét pillantotta meg, amely gyűrött volt, a rajta lévő párnák pedig összegörnyedtek. Balra viszont meg is pillantotta azt, aki miatt idejött: Harry herceg szintén íves háttal ült ott, melegítőgatyájában és egy kényelmes kötött pulcsiban, karjain pihent arccal halkan horkolt. Kócos konytja el volt csúszva kissé jobb oldalra, és ahogyan a kiskirály odasétált a férjéhez, illetve lágyan végigsimított hátán, megérezhette a kiálló csontjait gerincén.
Harry sokat fogyott az utóbbi hónapokban. Louis nem nézte mindezt jó szemmel: ez az egész elhanyagoltság, mind saját maga, mind a párja felől Harrynek, egyáltalán nem volt egészséges senki számára.
Miután egy leheletfinom puszit nyomott a göndör férfi tarkójára, a konyha felé indult meg, amely egy emelettel lejjebb működött. Fájó fejjel, nagy gombóccal torkában és gyomrában természetesen nem magának indult meg ételt készíteni, hanem csakis Harrynek.

 Amikor besétált a hatalmas helyiségbe, amelyet stílusos, modern tulajdonságok jellemeztek, újabbat sóhajtott fel. Körbenézve látta, hogy senki sincsen sehol, és ez valamiért megnyugtatással töltötte el teste minden zugát. Odalépdelt egy konyhapulthoz, majd feltett főni egy kanna zöld teát. Azután ropogós pirítósokat kent meg, egy nemrégiben hozzájuk szállított keleti vajjal, tett mellé egy kis vörös paprikát is.
Míg várt a teára, a hátával neki támaszkodott a fehér pultnak. Figyelte az előtte lógó faliórának mutatóit. Követte szemével annak szakaszos mozgását, és eszébe jutottak apja szavai: "Az idő egy elég szórakoztató teremtmény, Louis. Soha ne próbálj az útjába állni, vagy a titkát firtatni."
Aztán gúnyosan felhorkantott, elnézett a hajnali négyet mutató szerkezetről a padlóra. Valamilyen ok folytán könnyek marták szemeit, emiatt összeszorított ajkakkal nyelt nagyokat és sűrűeket, de úgy érezte; mindhiába.
Az idő egy szórakoztató teremtény - gondolta -; szórakoztatóbb, mint én jelenleg Harrynek.
Férje újonnan pontosan annak titkát kezdte el firtatni. Mintha az élet Louison gúnyolódott volna. Egyik nap a kiskirály azon kapta párját, hogy lelkesen számolt be neki minden, felfedezett információról, amit kikutatott. Az embereket, akik képesek voltak azt leállítani - a legtöbb két óra volt egy német fizikus által, 1951-ben -; a tévhiteket, miszerint van egy átjáró valahol a Földön, ahol utazhatsz abban. Még egy pletyka szerint különböző dimenziókat is átugorhatsz annak segítségével.
 De Harry maga akarta feltalálni ezt a módszert. Lassan több, mint féléve, éjszakákat sokszor átvirrasztva nem tett mást, csak kísérletezett. Louis nem értett ehhez, és csak pislogni tudott a sok képleten, amelyek fehér lapokat piszkítottak be, a göndör körül mindenhol. Szinte nem volt egy kis rés sem, ahol lett volna egy szabad hely, mert ezek mindent beterítettek, hiába volt a nagyja egy-egy hatalmas, bukott eredmény.
 Louis félt. Néha nem értette mitől, néha csak a hercege iránti aggódásnak könyvelte el.
Viszont ahogyan ott, a palota egyik kicsicsázott konyhájában, égő könnyekkel szemeiben, sajgó végtagokkal, hányigert érző gyomorral álldogált lesütött szemekkel és összefont karokkal, valami hirtelen pofonvágta. Az pedig nevén említve nem más volt, mint a felismerés. Amely oly hirtelen jött, hogy az óceánszeműnek lélegezni sem volt ideje. Keserű ízzel nyelvén és fulladozó tüdővel kezdett el zihálni.
Elveszíthetem - jött rá. Elveszíthetem örökre az egyetlen dolgot, amim van.
Tehetetlen volt.
Legalábbis ekképp érzett. És nem akart így érezni.