Salted wound (novel; Larry) VII.

2012.

 Az óceánszemű szelíden rámosolygott a másikra, és lágy hangon megszólalt:
- Azt hittem, soha nem ébredsz már fel. Úgy aludtál, mint a bunda; teljesen ki voltál ütve... - És mintha csak attól félt volna, hogy bármiféle magyarázatot, avagy egyszerű kontaktust ki kell alakítania Harry kérdéseivel; elkerülte a csöndet.
 Hogy miként?
A legkézenfekvőbbel: a hasztalan halandzsával. Miközben a kezében tartott tálcát a csupasz srác melletti éjjeli asztalra helyezte, és szokatlanul kerülte immár a szemkontaktust, a szája egyszer sem állt le. Hirtelen a könyvek, a burjánzó és színes növények, az átlátszó csipkefüggönyök sokkal inkább érdekesebbnek tűntek, amikor azokat, illetve más tárgyakat igazgatni kezdte a szobában.
 Percek teltek el ekképp. Harry már egyáltalán nem is koncentrált Louis mondandójára: minden lépését sasszemekkel figyelte, miközben mély csönddel várakozott, és válaszolt arra.
Nem tudta, pontosan mire is várt. Talán magyarázatra, amellyel végre képes megtudni, mi is történik jelenleg az életében; talán arra, hogy kikötözze a furcsa fiú és ruháját visszaadja; avagy talán pusztán arra, hogy a fészekhajú ránézzen.
Harry alsó ajkát erősen harapdálni kezdte, amikor fejét hirtelen gyötrő gondolatok százai lepték el; a tehetetlenség érzésével együtt szívében, teste minden zsigerében.
 Végül az egyetlen kérdést tette fel, amely benne szüntelenül keringett:
- Miért?
 Louis éppen a padlóról felszedett, lehullott, vörös szirmot vette fel tükörasztala mellől, de amikor meghallotta, a számára szívleállást okozó, mély és rekedtes hangot; rögtön kiegyenesedett, mellkasa pedig a teleszívott oxigén miatt hatalmasra duzzadt.
Orrlyukai kitágultak, sötét fekete pupillái is; szemeit lehunyta egy pillanatra, és egy nagy nyelés után, azzal a bizonyos rutinos, szelíd mosollyal fordult meg a tengelye körül. Jelenleg az ablak mellett állt, onnan az ágy két méterre, ha lehetett; ezzel teljes alkotást nyerve Harry-re, a beáramló vakító fényességével. Louis lélegzete újra elakadt, amint erre szempillantást nyert - számára a göndör többet ért a legdrágább festménynél is. (Amely darabot egyébként ő birtokolta, és az ágya feletti falon lógott, megszégyenítve saját magát Harry vérlázító személye mellett.)
Meseszépnek hatott számára a másik. És ezt maga a "fogoly" is ugyanígy gondolta a hófehér srácról. Akkor, pár pillanatig csak meredtek egymásra, közben titokban - még magukban is tagadva - csodálták a tökéletesnek gondolt tökéletlenségeiket: tanulmányozták egymás testét. Louis szerencsés volt, amiért Harry-t semmi ruha sem takarta el, hiszen ezzel nagyobb belátást nyert, a nemrég gyönyörű jelzőnek szinonimájával említett testrészeire.
A mellkasa alatt, a gyomra közelében kettő, barna anyajegy pompázott a hegyes és finomnak tűnő mellbimbói alatt; az öle felett igencsak tekintélyes v-vonal feküdt; a hasa pedig olyan kidolgozott volt, mint a kékszemű által oly csodált, rendesen kidolgozott szobrainak a kastélyának - szintén - hatalmas előtermében.
Sőt - gondolta - a fiú teste még az ókorban ikonikus testtől is lenyűgözőbbnek hatott neki.
Combjaiban remegett mondhatni minden izom; és a fekete minták rajta, a finom kis tejfehér bőrön ismerősek is voltak Louis számára. El is mosolyodott ezen.
 Harry soha életében nem volt nagyobb zavarban. Miközben a másik leplezetlenül végigmérte minden egyes porcikáját, ő csak annyit tudott tenni, hogy széttárulkozva hagyta magát, miközben ő is megengedett jó pár kutakodó pillantást a fészekhajún. Még mindig gyönyörűnek tartotta; és égett. Szüntelenül égett; mellkasa az egyre mélyebb és nagyobb lélegzetei miatt hatalmasra nőtt. Állkapcsa megszilárdult, miközben fogsorját az ökleivel együtt összeszorította... A vágy ellen, amely egyre inkább csak nőtt Louis közelében.
Önkéntelenül. Lesújtva.
Idegesítően.

- Elég! - fakadt ki és zihált erősen Harry.
Louis pedig végtelen nagy csodálkozással, kikerekedett szemekkel és elnyílt ajkakkal kapta fel tekintetét a másik arcára, amelynek homloka ráncos volt, szemei szikrákat szórtak és orcái kissé el is pirosodtak - mintha erőlködött volna.
Még mindig elhalt hanggal folytatta a göndör, miközben intenzíven nézett Louis kék íriszei közé:
- Fogalmam sincs, mit teszel velem, és miért. Hiszen a pokolba is! Azt sem értem és tudom, hogy mit keresek itt. Vagy hogy egyáltalán te ki vagy... - Szavai éppúgy halkultak el, és gyengültek le, mint őmaga. Minden izma ellazult, szemhéjait hirtelen nehezebbnek érezte, és lélegzeteinek tartama rövidültek. Végtelenül fáradt volt. Majd fejét elfordította a napbarnított bőrű sráctól, és maga előtt meredt a semmibe; ekképp suttogta el mondanivalója utolsó szavait: - Sőt, már saját magamról sem tudom, ki is vagyok valójában.


1973. február 12.

 Louis erős és biztos karok között ébredt. Miközben szinte dorombolt a forró helyzetében, nyammogással és lassú pislantásokkal enyhén felemelte a fejét a kidolgozott, kacskaringós mintákkal teli mellkasról. Miután hunyorogva megállapította, hogy hét óra harminckét percet mutatott jelenleg a falióra, felsóhajtott. Kitekintett, a csipkefüggönyök által enyhén eltakart ablakon.
 Esett. Apró szemekben csepergett, ekképp hagyott nyomot az átlátszó üvegen.
Louis szerette az esőt. Imádta figyelni, ahogyan a természet felfrissül; ahogyan a birodalmának lakói boldogan fürödnek abban - de a kedvence mégiscsak annak az illata volt. Emlékeztette valamire, de nem tudta pontosan, hogy mire. Talán gyermekkorából egy emlékre, vagy a másik életéből is lehetett - talán az egyik életében növény lehetett.
Nem tudta, de azt igen; hogy jelenleg milyen kellemes helyen van. A puha ágyában, ölelő és meleg karok között; amelyek olyan erősen, mégis gyengéden ölelték körbe, mintha bármikor elveszíthetné őt a tulajdonosa. Aztán feltekintett annak arcára; éppen számára betekintést mutatott arra, hiszen felé fordult. Hosszú, fekete szempillái aprókat remegtek, ahogyan finomakat lélegzett; vöröslő és duzzadt, elnyílt ajkain keresztül.
Louis meg akarta ízlelni azokat.
Olyannyira vágyott rájuk, hogy íriszeit képtelen volt elterelni onnan. Észre sem vette, de a saját lélegzetei felgyorsultak, ahogyan arra gondolt, mennyi mindent tudna most azokkal tenni. Mielőtt még rágcsálni kezdte volna a sajátjait, csupán apró és gyengéd, leheletfinom puszit adott azokra, majd ökleit összeszorította, és elvált tőlük.
 Mindig nagy erőfeszítésbe kerül neki az elválás tőle. Még ha ennyire jelentéktelen is a szituáció, mint akkor volt. Mintha a testüknek nem külön kellene létezniük, működniük, hanem együtt. Közösen pumpálva a vért dobogó szívükbe; közösen járniuk, enniük, beszélniük. Élniük.

 Közel s távol a varázsló Louis-val két hónapja sem kelt össze - a találkozásuk utáni napon már megkérte a kiskirály kezét; ez akkoriban a birodalomban ekképp működött, és egyáltalán nem bánták meg. Sőt, a napok elteltével jobban egymásba szerettek; az idő haladtával oly módon kiismerték egymást, hogy sokszor egy személynek érezték is magukat.
Szóval a kiskirály csak nézte a mellette fekvő angyalt, miközben hosszú, hullámos és selymes haját igazgatta. Csillogó szemeivel néha-néha letekintett a szuszogó arcra, de figyelmét leginkább az a kócos hajzuhatag kötötte le. Egy-egy kósza pillanatra még bele is szagolt; hagyta, hadd járja át testét az az ismerős, kellemes illat: az édes levenduláé, amely keveredett egy összetéveszthetetlen, valamiféle férfiassal.
 Louis, amikor elkezdte tizenöt évesen a szerelem utáni vadászatait, igencsak nagy depresszióban volt. Nem gyógyíthatatlanban; de nagyszabásúban. Valamiféle démoni erő ette legbelül testét, minden egyes nap kín volt számára; illetve nem sokat evett, legtöbbször csupán a selyempaplanjai között bámulta magát a plafonon lévő tükörből, miközben azon gondolkozott: kicsoda is ő és hogy mi értelme ennek az egésznek.
Hogy minek?
A Földi életének. Elvégre édesanyja születésekor miatta abbahagyta a lélegzést, édesapját pedig akkor alighogy pár éve, a halálos ágyán elvitte a halál frissítő szele. Egyedül volt, egy óriási birodalommal, amelynek népi lakosságának száma igencsak hatalmas falatnak bizonyult a tinédzser uralkodónak. Alattvalói sem tisztelték méltóan, amit részben bánt, részben mégsem. Megértette őket, ennyi volt az egész. Amikor hallotta magát kigúnyolni általuk - bármi tulajdonságáért -, csak üveges tekintetekkel fogadta őket, nyelt párat, majd megfogadta őket.
Úgy érezte, mindazok csak tények önmagáról. Pöttöm, semmirekellő, éretlen ésatöbbi.
Viszont, ami mégis csak megfogta; a jelző, amelyet hahotázva jegyeztek meg egymás között a palota emberei, az a következő volt: "Senki sem teremtődött Louis-nak." Magyarán nem létezett a másik fele, akit őskori isteneik eszkábáltak össze, hiszen tán maga a kiskirály is tévedésből került a Földre.
 Ez volt az egyetlen, amely a fészekhajút feldühítette.
És a düh... A harag oly mindenre képes késztetni az embert, amely végtelen mennyiségű. Louis sem volt kivétel. Az egyébként is darabokban álló országát, abban lévő rossz hírét és csapnivaló kapcsolatait még inkább elvágta: minden éjjel kiment a vörösvérűek földjére vadászni. Hátha az istenek nem kékvérűnek teremtették a másik felét...
 S a lényeg, a fontos dolog Louis életében ezen kívül a saját maga lenyugtatása volt. Hisz szokatlannak hatott számára a sok halál, a reménytelen éjszakák, amelyeken aligha aludt három órákat. A véres ruhái, amelyeket undorodó képpel sikáltak ki mosócselédjei... A sok lenyelt könny, aztán milliónyi elfojtott sikoly, miközben magányában, a színpompás szobájában arcát méregdrága párnáiba fúrva sírdogált.
Megszámlálhatatlan alkalommal arra lett figyelmes, hogy egyszerűen nem kap levegőt. Először jött a remegés, az erős szívdobogások, majd mintha mellkasára az árnyszellemek ültek volna rá - de tudta, hogy ők csak álmában tesznek ehhez hasonló mutatványokat. Ekképp jött rá valamire.
Még pedig arra, hogy egészen biztosan nincs ép eszénél.
Kezdetben pusztán egyedüllétében jelentkeztek ezek, később már a legváratlanabb helyzetekben is; mint a kormányzati ülésekkor a kurta bajuszú miniszterekkel; vagy a napi edzéseinél, ahol muszáj testére koncentrálnia. Minden nehezebbnek minősült, dupla erőt kellett belefektetnie, amely azzal a megcsonkult alvási idővel nem volt éppen a legkönnyebb feladat.
 Azonban észrevette, hogy a nagydarab nők, akik a ruháinak és a paplainak mosásáért feleltek, egészen másfajta, finom illattal végezték dolgukat. Először panaszkodni akart; tajtékozva számonkérni őket, hogy mégis hogyan nem tisztelhetik meg saját uralkodójukat annyira, hogy beszámoljanak e fajta változásról a palotában. Viszont ahogyan teltek a napok; arra lett figyelmes, hogy éjszakánként az alvási időtartama bővül. Olyannyira megnyugtatta az az összeférhetetlen illat, hogy kipihentebben ébredt fel reggelenként. Azután akárhányszor az a furcsa, idegen levegőkapkodás jött rá, csupán bele kellett szagolnia ebbe; és a szíve lelassult, vére nem pezsgett többé.
 És hogy mi volt ez az illat?
Nagy kutakodások után megtalálta a megoldást: a levendula volt az.

 És akárhányszor, amikor beleszippantott Harry kövér hajtincseibe vagy lágy bőrébe; majd realizálta ezt az összetéveszthetetlent, tudta.
Tudta, hogy az istenek egy varázslót teremtettek neki, a másik feleként. Biztos volt benne.

 Hatalmas gondolatmenetét egy berregő hang szakította félbe, miközben annak tulajdonosa forró tenyerével Louis arcát simította újra és újra végig:
- Jó reggelt, Boo - zöld macskaszemei intenzíven világítottak; Louis jól tudta, hogy reggelenként Harry mindig frissebb, mint bármikor: világosabb szemek, vörösebb és duzzadtabb ajkak, enyhén rózsásabb orcák.
A hőmérsékletéről ne is beszéljünk, amely még tűzforróbbnak hatott, mint egy beizzított kályha...
- Jó reggelt, Haz - suttogta vissza a kékszemű, de már egészen elmélyültek egymás tekintetében, és mintha mindkettejüknek néma fülekre találtak volna szavai.
A testüket csupán egy-egy alsógatya takarta, rajtuk a fehér selyemtakaró aligha takart valamit belőlük. Apró puszikat leheltek egymás szájára, amelyeket finomnak és kívánatosnak tartottak; majd a reggeli leheletet ignorálva támadták meg mélyebben azokat, miközben forró testrészeik egymáshoz szorultak szorosan.

- Kiskirály, mi a terv mára? - csipkelődött Harry utána, arcán egy gödröcskés félmosollyal, szemeiben boldog ragyogással.
Louis szép lassan megismételte arcmimikáit, és olyasfajta jelent meg száján, amely miatt szemei egy-egy enyhe résnek tűntek - ezt csak a göndör férfi közelében képes megtenni. Aztán válaszolt, ajkaival jól  megformálva szavait, hogy Harry ne tudjon másfelé tekinteni:
- Hercegem, mára nem is akadt egyéb dolgom, mint gyönyört okozni testednek, és a Mennyország kapuit kopogtatni összekulcsolt kezeinkkel.
Most már minden rendben van. Az összes rossz jóvá fordult; a menthetetlen helyzetek menthetővé alakultak át; és mindez egy személynek köszönhető. Harry hercegnek, akit a birodalom lakói teljes szívükkel szeretnek és tisztelnek; aki miatt Louis-tól ezer megbocsátásért esedeztek. Mindenki fellélegezhetett, a rágós időknek vége szakadtak.
 Viszont tudták: minden csak ideiglenes.


2012.

 Semmi sem volt rendben, érezték. Az összes idegződésük testükben erre következtette őket. Louis torkában az óriási csomó szétpukkant; krokodilkönnyek százai csorogtak le finom orcáin. Harry ezeket realizálta, szíve önkéntelenül is megsajdult, de nem mondott semmit.
Mindketten olyasfajta élményt éltek át az előbb, amit az emlékeket elveszítő ember tehet meg csupán. Egy kósza, elveszett puzzle darab mintha a helyére került volna; és erősen lesújtott rájuk. Időt sem hagyva nekik. De leginkább Harry-nek, aki utána pusztán üveges tekintetekkel meredt előre jó pár percig; amíg meg nem hallotta pityeregni a kiskirályt.
Kiskirály.
Emlékszik.