Salted wound (novel; Larry) I.

Hát sziasztok... Újra itt vagyok.

Több, mint egy hónapja volt, hogy utoljára jelentkeztem, és azóta borzalmasan sok minden történt. Tudom, hogy valószínűleg nem érdekel sokatokat, vagy jó pár embert helyesbítve. Nem is fogok magyarázkodni és sajnálkozni, mert szerintem ezek a legrosszabb dolgok, amelyeket egy blogíró tehet.

Azonkívül, hogy nem hoz több, mint egy hónapig semmi frisset.

 Egyszerűen csak bocsánatot szeretnék kérni, és még szívből remélem, hogy van, akit még érdekel a blogom. Fogalmatok sincs, hogy a mostani időkben mennyire jól esne egy kis támogatás... Ég a pofám, hogy ilyeneket kérek, amikor... Áh, mindegy is.

 A lényeg, hogy ugyan roncsolódva és instabilan; deee itt vagyok!!

Mostanában elkezdtem ismerkedni a horror vonallal, mint stílussal: nézegettem horror filmeket és sorozatokat, olvasgattam történeteket.

Had mondjam el, hogy régen egyenesen gyűlöltem, egyszerűen nem volt gyomrom hozzá, és nem is értettem meg azokat, akik szeretik ezt az irányzatot. De aztán rájöttem, hogy ennek is megvan a maga kis sajátos jegyei; és lenyűgözött az, amilyen módon formálják meg metaforikusan az élet eseményeit... Már amelyekben eddig lehettem szerencsés részes, abban ezt tapasztaltam, haha.

A lényeg... Szóval úgy döntöttem, megpróbálkozom ezzel: gondoltam mit veszíthetek?!

Elkezdek egy Larry, horror novellát - és nem tudom, hány részes lesz. Nem akarok sok részt: keveset és hosszúakat szeretnék írni, tele eseményekkel.

Meglátjuk, összejön-e.

Kérlek, ha itt vagy és olvasol, akkor jelezd nekem, mert hihetetlenül jól tud esni a legapróbb visszajelzés is; például a tetszik gombon keresztül.

Szóóóval jó olvasást kívánok, remélem adtok ennek esélyt, ha nem is szeretitek a horrorokat :)... És remélem én sem ástam el még magamat a szemetekben...

Ui.: A történet Romániában játszódik, Kolozsvár mellett... Egyszer említem még csak ebben a részben, akkor sem egyértelműen, úgyhogy gondoltam itt tisztázom a dolgot. :)

N. G. xxx

2012. május 13.

 Lassú zene dallama terítette be a teret: annak a régi, már jobb időket is megélt autónak kis belterét.
Az ezt vezető fiú úgy érezte, még a rádió is arra hajt, hogy elaludjon. Kókadtnak érezte magát, és bágyadtnak; a csupa sötétség, amelyet csakis az ő kocsija világított meg fényével; a hirtelen másnak vélt levegőnek minősége; és nem utolsó sorban a kerekek és a motor monoton hangjai erre késztették őt.
 A kellemes női hang ahogyan egyre erőteljesebbé vált, a fiatal srác is ekképp érzett. Mintha a dallam, a sok impulzus elragadta és beszippantotta volna, akár egy mély és fekete lyuk.
Jelenleg pontosan úgy érezte magát, mintha egy fekete lyukból próbált volna kijutni: se előtte, se mögötte nem látott semmit puszta íriszeivel, csupán a nagy és sötét gomolyagrengeteget.

 Amint a rádió dalt váltott, amely sokkal pörgősebbnek hatott az előzőnél; felsóhajtott. Ez a sóhaj fáradt volt, kissé rekedtes és nehéz. Az egyetlen dolog, amelyre vágyott az egy kiadós alvás volt, semmi más.
Jobb kezével ügyesen átdörzsölte az arcát, majd a szemeit is; így próbálta magát ébren tartani, kávé vagy tea híján.
Egy gyors pillantást vetett a mellette elsuhanó, alig látható fákra - az a sok zöld levelű csakis azért állt ott, hogy őrként védje titkait. Harry sok mende-mondát hallott az erdőről - rengeteg ijesztő történetet emberek eltűnéséről; szellemek, földönkívüliek, illetve minden egyéb, horror filmekben szívesen alkalmazott karakterek felbukkanásáról; egy nagy és szőrös fenevad gyilkolászásáról; és azokról a furcsa érzetekről, amelyek erre a helyre belépve embereket változtatnak meg fenekestül.
 De a fiúnak voltak elég problémái.
Az apjuk halála után, a még mindig gyászoló anyjának segített azzal, hogy minden késő este ezt az éppen álommunkának nem nevezhető tevékenységet végezte.
 Viszont nem panaszkodott, lehetne rosszabb élete is.
 De kételkedett abban, hogy ilyen, kitalált lényektől lett volna az olyan, amilyen.

 Halkan dudorászva, hosszú ujjaival dobolva a kormányon hajtott a szinte végtelennek tűnő úton; amikor olyan hirtelen és gyorsan történt minden, hogy felkészülni sem volt ideje.
Az autója bőgve nyikkant fel, amikor gyorsan lefékezett; és épphogy sikerült megállnia.
 Az az idegen, sötét alak olyan kigúvadt és ijedt szemekkel pillantott vissza rá, mint ahogyan Harry maga is a másikra: pár centiméter és elütötte volna őt.

- Hé! - a fiatal srác nagy hévvel csapta be a régi furgonjának az ajtaját, majd hatalmas léptekkel a másik elé sietett, mielőtt az tehetett volna akár egy lépést is. - Akár el is üthettelek volna!
Ekkor nézte meg jobban az illetőt: nála alacsonyabb volt vagy egy fejjel is, hatalmas, szinte hipnotizáló kék szemei voltak, amelyek még a sötétből is kitűntek. A teste alsó részét megvilágította a két, elülső lámpa a kocsiján; ekképp látta meg azt, amelytől elakadt a lélegzete is.
Hiszen csupa vér volt!
A ruhái szakadtan lógtak vékony testéről, még a haja is csapzottan állt minden irányba. És amin Harry legjobban elcsodálkozott az az, hogy milyen fiatal. Valamiért úgy vélte, hogy ilyen fiatalon az ember nem mer és nem is képes ilyenkor, ilyen helyen erre kóricálni.

- Bo-bocsánat - hebegte-rebegte rémülten, és a göndör hajú srác nem értette, mitől is félt ennyire.
Hisz' tőle csak nem lehet, nemigaz?! Jelenleg is egy rózsaszín, rövid ujjúban virított, a kényelmes, általában golfnál hordott, buggyos gatyájában; haja pedig kontyba volt felgumizva fején, megpezsdítve egy lányos hajpánttal.
Igazán úgy gondolta, hogy nem nyújtott félelmetes látványt, maximum nevetségeset.
  Egy darabig meredt a másik, hatalmas íriszeibe - egyszerűen ténylegesen úgy érezte, mintha be akarnák azok szippantani -, de aztán feladóan felsóhajtott, majd az autójának motorháztetőjére támaszkodott a jobb karjával - mintha minden ereje elfogyott volna a hirtelen megszűnő adrenalinhiánytól.
- Figyelj, nem tudom, hogy mi a francot csinálsz itt egyedül, egy ilyen helyen, éjfél után ráadásul; de nem is szeretném beletúrni az orromat más dolgába. Látom, hogy valamitől félsz; úgyhogy ha gondolod, szívesen hazafuvarozlak.
- A-azt megköszönném - biccentve ejtette meg első mosolyát, amely halovány volt, de mégis felragyogtatta, a szép vonásokkal teli arcot.
Harry viszonozta mindkét gesztust, majd hatalmas jobbját nyújtotta a másik felé, hogy aztán egy selymes, kis kéz éreztesse úgy vele, hogy erre az érintésre várt egész életében. Erre a gondolatra nyelnie kellett egyet, és emlékeztetnie magát, hogy akár egy őrültet is kifoghatott magának.
- Louis - hangja sokkal magabiztosan csengett, amelyre hirtelen kapta fel a fejét a másik - tetszett neki a különleges frekvenciája annak.
- Harry - felelte rekedten, miközben újabbat rázott egymásba fonódott kezükön.
Louis tekintete valamiért egyszerűen képtelen volt Harry-ét elengedni; másodpercekig csak ily' módon állva nézték egymást; úgy hajtották végre ezt a procedúrát, mintha a másik egy milliókat érő múzeumi tárgy lenne, avagy egy festmény. Harry jobban szerette a festményeket - Louis kékségei emlékeztették őt valamelyikre, amelyet két napja látott egy ingyenes kiállításon a Kolozsvár főterén.
 Egy fejrázással térítette egyúttal magát és a másikat is a valóságba: aprókat köhintve segített Louis-nak elbotorkálni az anyósülés ajtajáig, még ki is nyitotta neki azt, majd be is ültette. Az őrültnek tűnő srác a jobboldalát fogta folyamatosan, és minden egyes mozdulatánál grimaszba fordult az arca.

 Harry nagyon is tisztában volt vele, hogy akárki lehet ez a személy, és bármit képes vele tenni - de 1) túl fáradt volt bármihez is, 2) az az őszintének tűnő, mindenét beterítő - nemrég ijedtség - fájdalom rajta igazán arra a következtetésre tudta juttatni Harry-t, hogy nem ez a srác lehet a rossz jelenleg, 3) a túlzott kedvessége nem engedte, hogy otthagyja egy ilyen hátborzongató helyen, ilyen későn.

 Szóval megtette.
A vezetőülésre bepattanva vetett egy furcsálló tekintetet a másikra: amaz képtelen volt a biztonsági övének csatját beilleszteni a hozzáillő részbe.
Orra alatt elnyomott egy sóhajt, majd hosszú karjával a másik segítségére sietett: remegő jobbjából gyengéden kivette a csatot, és egyetlen mozdulattal megoldotta a problémát. Ugyanezt megtette a sajátjával is, amikor meghallotta azt a különleges hangot újra:
- Hány éves vagy, Harreh? - Az említett hirtelen kapta fel nevének kiejtésénél a fejét, lélegzete teljesen elakadt, ismeretlen okokból a szíve felgyorsult, még a szája is kiszáradt.
Az a kéjes kiejtés a nevénél... Hullámokat szabadított fel a gerincén.
Nagyot nyelve húzta be a kuplungot, és égő fejjel - áldotta a sötétséget ekkor -, a másikra nem merve ránézni válaszolt:
- Tizennyolc.
- Óh! - Egy pillanatra le kellett hunynia a szemeit, Louis ugyanazt a kiejtést alkalmazta, mint az előbb, és ez az őrületbe kergette.
De mintha érezte is volna a másik ezt... Érezte magán a kék szemű fürkésző tekintetét, és úgy érzékelte, mintha valaki fojtogatná.
- Mi az? - kérdezett vissza Harry morogva, önkéntelenül is kissé gorombán - a benne dúló érzelmek ezt váltották ki belőle.
Louis persze ezt észrevette, persze, hogy észrevette, viszont nem foglalkozott vele: bárgyún vigyorogva jegyezte meg a következőt:
- Pisis.
Harry kikerekedett szemekkel nézett egy pillanatra a másikra, kellett párat pislognia, hogy felfogja rendesen, mi is történt az előbb.
Tehát: egy csapzott, véres, szakadt ruhás, jóképű srác; akit késő éjjel, a sötétben, egy rémisztő erdő mellett talált meg egyedül; pisisnek nevezte éppen az előbb.
Ezen miért nem csodálkozik már?!
- Elnézést...?
- Hozzám képest kis pisis vagy. Én éppen ebben az évben leszek hatvanéves. - Olyan természetesen ejtette ki a száján ezt a mondatot, mintha Harry-nek is így kellett volna az infóval bánnia.

 A kormányt erősen szorítva - hogy ujjpercei egészen el is fehéredtek -, összevont szemöldökkel, felszínes légzéssel próbált az útra koncentrálni; de csupán a mellette ülő srác szavai, kinézete és tettei jártak a fejében.
Harry egészen biztos volt abban, hogy egy elmegyógyintézetből kiszabadulttal van dolga.
 Éppen ezért nem válaszolt. Félt, hogyha tovább beszélgetnek, annak őrültebb, azaz rosszabb vége is lehet annál, hogy egy körülbelül egyértelműen vele egyidős fiú azt mondja magára; már majdhogynem nyugdíjas éveit éli... Beteges. Csak beteges.

 Az út csendesen telt. Ugyan, Harry-t sokszor érte az a szerencse, avagy ajándék, hogy a másik srácot(?) énekelni hallhatta majdnem minden egyes dalnál, amelyet a rádió lejátszott. Elcsodálkozott azon, hogy mindegyik dalszöveget kívülről fújta; mintha csak egész életében ez az egy dolga lett volna, és azt tökéletesen teljesítette is.
 Órák teltek el ekképp: nyugodtan és zavartalanul, lágy zenéket hallgatva. Harry még képes volt elfelejteni azt a tényt is, hogy a mellette ülő szinte talpig véresen ült be a kedvenc és egyúttal az egyetlen furgonjába. A fekete ösvény egy kanyarnál ért véget, amelyre befordulva két út elágazását láthatták. Az egyik maradt a "civilizált keretek" között - azaz maradt a betonanyag -, míg a másik bevezetett a sötét erdőbe; a helyre, amelybe senki sem szívesen sétál avagy hajt be.

Harry torokköszörülve szólalt meg:
- Mer... - De Louis rögtön félbeszakította.
- Jobbra - mutatott magabiztosan a sűrű erdőbe vezető irányba.

A göndör fiú egy pillanatig hitetlenkedve meredt a másik kifejezéstelen arcára - és ekkor kérdezte meg magában először, hogy mibe is keveredhetett bele.

- Bi-biztos, mert... - hebegte; nem kissé volt zavarban, és az is idegesítette, hogy a másik még csak rá se nézett: az ablakon bámult ki, mintha olyan természetes lenne behajtani abba az átkozott erdőbe, ilyen késő éjjel.
- Igen, biztos. Ott lakom. - Harry-t újra kezdte elönteni az adrenalin - a levegővétel pedig megint csak nehézkesnek bizonyult számára.

Egy újabb torokköszörülés után végül bólintva válaszolt: 

- Rendben.

 S a kocsit kissé remegő kezeivel arra az útra irányította, amely tele volt kisebb-nagyobb lyukakkal, növények kihajtásaival és egyéb tényezőkkel, amelyek emlékeztették az embert arra, hogy mennyire is elhanyagolják amazt. 

 A göndör srác egyre érzékenyebben tudta csak venni a levegőt, mintha valaki fojtogatná belülről, és ezzel együtt mintha a torkát karmok akarták volna szétvagdosni. Még a szeme is bekönnyezett az impulzusoktól, majd nehézkes légzéssel fordult egy pillanatra Louis irányába, de aztán megint az útra koncentrált erősen - még a vezetés is nehezebbnek bizonyult.

- Semmi baj, egy idő után megszokja ezt az ember - szólalt meg derűvel hirtelen a másik.

(Saját)