It's okay (novel; Larry) IV.

Kellemes vasárnap estét mindenkinek! :)

 A hetem egyszerűen katasztrófa volt. A tanárok az év végi hajrá miatt teljesen bekattantak, és vagy millió dolgozat, illetve felelés várt rám... Ne is említsük a jövőhetet; a lényeg, hogy jól fel kell kötnöm a gatyámat. Bizonyára rájöhettetek, miért is említem ezt; ez volt az ok, amiért nem tudtam többet jelentkezni, habár nagyon-nagyon szerettem volna. És sajnálatos módon, valószínűleg jövőhéten is ez lesz.
 Mindenesetre megpróbálom ennek a novellának minél hamarabb hozni az utolsó részét, tekintve mennyire is függővégű, amit tudom jól, mennyire utálnak az olvasók... Higgyétek el, én is sokszor érzem, borzalmas érzés. :P
Hogy őszinte legyek; fogalmam sincs, milyen lett ez a rész, apró darabokként írtam meg a hét összes napján, és talán emiatt lehet az, hogy kissé furcsa... Or I don't know.
Mindenesetre jó olvasást kívánok, és óóóóóó (*-*) köszöntöm az új feliratkozót az én furcsa, néhol kissé ijesztő világomban!!! Remélem nem bántad meg, hogy csatlakoztál! :P
Kitartást kívánok mindenkinek a jövőhéthez, tartsatok ki, már csak pár hét és nyári szünet!!! :) 
Szeretlek titeket. <3


 Hajnalodott. A levegő még kissé csípős volt, a hőmérséklet hűvösebb, a nap korongja pedig aligha látszott még ki a horizonton; ezzel narancssárga színt kölcsönözve az égnek.

 Egy átlagos ember ilyenkor még alszik, ahogyan az állatok nagy többsége is - Harry Styles azonban nem számított éppen átlagos embernek ilyen tekintetben. 

Szeretett korán reggel, még minden és mindenki előtt ébren lenni - valamiképp biztonságérzetet adott számára a tény, hogy ő már éber és nem fegyverezhetik le könnyűszerrel.

Ekképp vélekedett a fiatal férfi mindig is: a legjobb, ha mindenkinél előrébb jársz.

 Pontosan hajnali fél hat volt, amikor is a göndör már nagy bőszen szedte az utakat. Egy sportdzsekiben és egy melegítőnadrágban rótta azokat - haja erős kontyba fogva hevert feje tetején, dzsekije kapucnija pedig mélyen az arcába volt húzva; úgy, hogy senki sem láthatta arca finom vonásait.

 Egy órája, hogy elhagyta a belvárosi, hatalmas, számára puccos házát, lehetett vagy hét kilométerre is onnan. A kihalt, néhol koszos utcákat és sikátorokat is futotta át bátran hosszú lábaival, és fejben egészen máshol járt.

 Amikor fut, mindig úgy érzi, hogy övé a világ. Szenvedély. Szabadság. Keserédes fájdalom. Hátáról bőszen lefolyó izzadságfolyók. Mindezek voltak jellemzőek ezen procedúráira - és hihetetlen lelkesedéssel tette is meg azokat.

 Azonban most zaklatott volt, és összezavarodott. Iszonyúan gyors sebességgel száguldott, össze-vissza, mintha csak egy elszabadult, vöröset látó bika lenne - csupán az ő lelki szemei előtt egy óceánban fürdő szempár lebegett. Azon kattogott az agya, hogy vajon mit is tehetne most. Louis egyértelműen mérges - nem tudja pontosan, hogy rá vagy csak a mostohaapjára, de az is lehetséges, hogy mindkettejükre. De Harry-nek ez volt a munkája, és ha a főnöke akármilyen abszurd utasítást ad is neki; azt mindig teljesítenie is kell.

 Harry hangosan felmordult, és lábaival még őrültebb tempót vett fel - ahogyan fejében visszhangzott Louis különleges hangszínnel jellemzett tónusa, miközben csalódottan mondja ki, illetve mered rájuk, azt mondva, hogy "elment az étvágyam"; egyszerűen kiborította Harry-t. Tudta jól, hogy nem az étvágya ment el Louis-nak; sokkal inkább a családjába vetett hite - az a parányi, ami még megmaradt neki.

 A fiatal férfi jól tudta, mit érzett a srác: csalódottság, elhanyagoltság, reménytelenség. Tán ezzel a hárommal lehetett volna a legjobban Louis életét jellemezni; és Harry ténylegesen át tudta érezni mindezt.

 Hogy miért? 

Mert pontosan ugyanazokat élte át, mint a másik akkor - és mindenek előtt céljának érezte, hogy segítsen neki. Segítsen átvészelni a rossz időket, azután feljebb mászni az élet nevezetű lépcsőin; hogy később majd büszkén azt mondhassa: ő bizony megcsinálta. Sikerült neki.

 De hogyan? Hogyan tudhatná Louis-nak elmondani mindezt? Mindezt a furcsa, kusza és sötét gomolyagrengeteget?

Aztán beugrott neki. Oly' hirtelen jött, hogy meg is állt: zihálva, csatakosan leizzadva, egy sikátor falának támaszkodva tette meg azt. Szíve vágtatott, de nem csupán azért, mert akkor futott le több, mint nyolc kilométert; hanem mert a módszer, ahogyan a fiatal fiúval éreztetni tudhatná, hogyan is érez iránta ő... Az pusztán úgy lehetséges, ha megpróbál apró cselekvésekkel, illetve gesztusokkal a szívére hatni, s a benne rejtőző, riadt srácra, aki szeretetre vágyik csupán.

 És ezt hogyan tehetné is meg? 

Beférkőzni kellene a szívébe, egészen a legmélyebb bugyrába annak.

Ó, a szerelem, gondolta a férfi, az egyszerűen mindenre gyógyír.

***

 Szóval ekképp tett.
Péntek volt már; az ominózus vacsora óta három nap telt el. Három, Harry számára kínszenvedéssel és folytonos, maga ellen való pesztrálással eltelt nap. Miután eldöntötte, hogy félreteszi bizonytalanságait, és Louis-nak segíteni fog; untalanul az kattogott agyában, hogyan is tehetné meg azt. Milliónyi és milliónyi terv érkezett meg fejébe; de végül mégis csak itt, ezen a helyen kötött ki.

 Modern és drága autójával haladt, a felülnézetből hangyabolyhoz hasonlító környékhez; tinédzserek sokasága, és persze a szülők egy része is próbált meg beparkolni eme szent helyre - Harry pedig türelmetlenül dudált és ütötte a kormányt, amikor már úgy érezte; elege van.
 Amikor végül talált egy üres parkolót; megkönnyebbülve engedett fel gyomra az örökös szorításból, és a levegő is ily' módon szállt tüdejébe.
Csak akkor vette észre, amikor már kívülről, egy pittyegéssel lezárta a kocsiját; hogy egy csapat, lógó-ruhás és baseball-sapkás végzős mellé parkolt le; mindegyikük őt, illetve drága autóját is ellenszenvvel méregette, kivéve a csajaik, akik aprócska ruhájukban próbálták magukra vonni Harry figyelmét - természetesen sikertelenül. A göndör autójánál jóval lerobbantabb gépezetük volt, amiből bömbölt egy rap zene - mily' kifinomult, gondolta Harry.
 A fiatal férfinek nem volt kedve leállni az idegenekkel, ráadásul nála fiatalabb idegenekkel vitázni - merthogy a fiúk testtartása és arca igencsak ezt a kihívást tükrözte.
Kiegyenesedett vállal, felemelt állal és magabiztos léptekkel - szemén egy drága, márkás napszemüveggel; tekintve, mennyire is erősen sütött a nap - haladt el mellettük; önkéntelenül is megkönnyebbült, amikor mindenféle incidens nélkül megúszta. Egyszerűen csak nem volt kedve ahhoz, hogy ilyen kis pisisekkel leálljon, esetleg - Isten ments! - verekedni; hisz' jól tudta, hogy nem lennének hozzá méltó ellenfelek, de mégsem lenne képes őket leverni - a méltósága nem engedné, hogy ilyen fiatalokat megpüföljön. Egyébként sem volt az a verekedős-fajta. Szerette a békességet.
 Egy fejrázással térítette magát észbe; onnantól csakis a cél lebegett már lelki szemei előtt. Jól tudta, hogy Louis utolsó órája pár perc múlva vége -, és a terve mellett, mely az Őt való hazafurikázást jelentette; nem akart tágítani.

***

 Egy óra sem haladt el a fejük fölött; amikor is ők már egy apró, az iskolához közeli kávézóban ültek egymással szemben. A hely tele volt oda betérő, ebédelni jött vendégekkel; ezáltal hatalmas hangzavar uralkodott Harry és Louis körül. Érezni lehetett a konyhából kiáramló ételek illatát, illetve a kávék jellegzetes aromáját is. Kettejük mellett, egy körasztalnál egy türelmetlen, kissé hisztis kislány ült, aki szüntelenül panaszkodott szüleinek, és mindig valamit követelt.
A mögöttük lévő bokszban egy szebb időket is megélt házaspár veszekedett, míg jobbra tőlük, három asztallal egy fiatal pár egymás szájában turkált nyelvével. A konyhából ott dolgozó emberek kiáltozásait is hallani lehetett - a főnökük éppen ebben a pillanatban szidta le alkalmazottjait vagy már milliomodik alkalommal.
Egyedül az ő bokszuk volt csöndes. Halkan csipegették ebédjüket; és most az egyszer nem egymásról elnézni képtelenek voltak, hanem egymásra nem bírták ráhelyezni pillantásukat. Ez az ellentét mindkettejüket nevetésre akarta fogni, de visszafojtották ezt az ingert.

 Harry volt az első, aki félénken a másikra pillantott ételéről; figyelte, ahogyan Louis fancsali képpel turkálja ebédjét, a tűző napfény megvilágította finom vonásait, azt a selymes bőrt és hajat is, amelyeket annyira szeretett volna megérinteni.
Torkot köszörült, amikor fantáziája kissé túl messzire ment a fejében, majd halkan megszólalt:
- Nincs étvágyad?
Louis szíve a hangjától önkéntelenül is őrült módon kezdett el vágtázni: magában szitkozódott ennek okaként. Azután lassan ráemelte a fiatal, dögös férfire a pillantását; s nagyot nyelt a másik lényére. Azokkal a világító, zöldellő szemekkel meredt mélyen az ő, óceán kékjei közé; majd amikor Harry hatalmas, forróságot árasztó tenyerét megérezte az ő, elernyedt, megbénult, jéghideg kézfején; úgy érezte hipersebességgel forog körülötte a világ. Muszáj volt nagyot nyelnie; s Harry sem volt másképp: amint megérintette a jéghideg, a sajátjához képest apró kezeket, amelyek készségesen illettek az övéihez, egyszerűen akkora vágy fogta el, hogy be kellett pár pillanatig hunynia a szemét, hogy ne essen rögtön, akkor azonnal a másiknak. Ebből Louis semmit sem vett észre, el volt foglalva azzal, hogy saját magát nyugtassa le.
 Végül a fiú megszólalt:
- Ne-nem i-igazán - hebegett a másik fürkésző tekintete alatt; orcáin halvány rózsák jelentek meg, amiktől Harry legszívesebben káromkodva kiáltozott volna.
De csak beharapta az alsó ajkát.
- Értem - köszörülte meg újra a torkát a fiatal férfi, és úgy kapta el a kezeit a másikéról, mintha azok égetnék őt. A saját tányérját elcsúsztatta maga elől, kezeit összekulcsolta, és ily' módon meredt előre pár pillanatig, egyetlenegy pontra nézve. Végül felsóhajtva, olyan elfáradt hangon szólalt meg újra, hogy Louis rögtön felkapta a fejét arra, a hirtelen megváltozott hangtónusra. - Lou, én... Nem akarom, hogy...
Nem tudta megfogalmazni magát. Hosszú évek elteltével újra nem találta a szavakat, hála ennek a kívánatos, gimis srácnak.
Harry mérges volt magára, ó, de még mennyire. Hogy képes egy nála fiatalabb, kevesebb időket megélt sráctól ennyire megnémulni??
Éppen a saját maga felé irányuló dühtől avagy undortól kezdett el grimaszba vágódni az arca, amikor is egy selymes, kedves és határozott hang félbeszakította ebben:
- Harry, szeretnék bocsánatot kérni tőled. - Az említett szája pedig szinte tátva maradt ezt hallva.
Hitetlenkedve meredt pár pillanatig abba a kékellő, határozott szempárba, majd nagyot nyelt kiszáradt ajkaival.
Rekedten szólalt meg, mélyen a másik íriszeibe tekintve:
- Pontosan ezt akartam én is mondani.
És ekkor Louis-on volt a sor, hogy megnémuljon; elakadt lélegzettel fürkészte a másik őszinte komolyságát, és ő is nagyot nyelt.
A percek teltek, talán órák is; a sürgés-forgás kezdett alábbhagyni a kávézóban, s emberek tömkelege sem terítette be a helyet; azonban ők szüntelenül csak egymást nézték. Minden egyes apró részletet megfigyeltek a másikon: Louis Harry apró anyajegyét a szája egyik alsó sarkában, Harry Louis íves szemöldökeit -  és a még milliomodik kis részletnél sem kételkedtek a másik szépségében.
Egyre inkább érezték a saját magukban meginduló forró vágyat - a bizsergető mámort, amelyet nagyon régen, vagy talán sosem éreztek.
Harry-n látszott leginkább a testébe szép lassan bepárolgó vágy. Felszínesen kezdett el lélegezni; míg ajkait minél inkább összepréselte, addig orrlyukai annál inkább tágultak ki; s a zöldellő szemekben is furcsa szín indult meg. Louis mintha egy-egy apró lüktetést is látott volna a nyakán lévő egyik ér segítségével.
Azonban a fiú sokkal jobban palástolta a forróságot, amely talán sokkal hamarabb érte el, mint a másikat. Néha-néha zavartan megvakarta az orrát, igazgatta a haját, vagy éppen nyelt egy aprót. De természetesen a pénisze már állt, mint a cövek - percekkel azelőtt, hogy az előtte ülő kívánatos férfinek ugyanez lett a helyzete odalent.

 A legelső találkozásukkor már ott volt ez a különös vonzalom; ez a különös erő, amely körüllengte őket. A szemek összeragadása, saját ajkaik kiszáradása, libabőr, tarkón felállt szőr, furcsa bizsergés az alhasukban.
Mindvégig ott volt; amikor Louis először pillantotta meg betépve, egy hatalmas ködfelhőn keresztül, amely az agyában szálldosott.
De elvakítani nem tudta. Sőt, az érzelmeit leginkább felerősítette.
Harry jól emlékszik arra, ahogyan a fiatal fiú minden cécó nélkül az ajkaira tapad - ez az emlékkép tudta jól, hogy talán soha nem fog kiürülni elméjéből.
Ahogyan szuszogva figyelte a vele szemben ülő kívánatos egyént; akaratlanul is felrémlettek az aznap éjszakai történtek. Selymes haja; forró, italtól még finomabb íze; izzó bőre - a sok pulzus, amely akkor érte őt; azok a millió cselekvések sorozata egyszerűen csak beleégették magukat az elméjébe, lelkébe, s teste összes molekulájába.
Persze tudta jól; hogy neki nem volt elég egy puszta, szenvedélyes csók sorozat - többet akart.

 A férfi összeesküvő módon előrehajolt, és egészen Louis arcától pár centiméterig meg sem állt; ekkor már tisztán látta, ahogyan a fiú kész van: felszínesen lélegzett, ajkai szétnyíltak, arcán piros rózsák jelentek meg, s azok a kékségek furcsa módon kezdtek el fényleni.
Harry először megnyalta alsó ajkát - magában győzelemittasan nyugtázta, ahogyan ezután a másik képtelen onnan elvenni a szemét -, ezután rekedtes és mély hangjával csak ennyit mondott:
- "Mond, mikor leszel már az enyém, Szerelmem?"