It's okay (novel; Larry) III.

Hello!!

 Máris itt lennék a következő fejezetével a novellának...
Nem kicsit voltam csalódott, amiért aligha érkezett visszajelzés az előzőre, de ha már elkezdtem, be is fejezem alapon folytattam tovább. A helyzet az, hogy baromira élveztem végre írni - hisz' nagyon-nagyon régóta képtelen voltam úgy írni, hogy előtte, közben ÉS utána ne éreztem volna magamat... furcsán. Nehéz megfogalmazni, hogy őszinte legyek; egyszerűen csak belefáradtam ebbe az egészbe.
 Tudom, nehéz megérteni ezt a dolgot; de sajnos ez történik. Tudjátok, nem túloztam azzal, hogy komment, és ehhez hasonló visszajelzés őrült vagyok; ténylegesen így van. Szinte minden második percben frissítem a bloggert, legfőképpen akkor, amikor valami új sztorit publikálok. De sajnos mindig csalódok - tudjátok, több mint egy éve itt vagyok, és még mindig aligha akad olvasóm. Ez miatt érzem úgy, hogy fölösleges "pazarolnom itt az időmet" (amely nem így van persze), és hogy igazából tök fölöslegesen írok meg bármit is - akár egy ilyen előszót is, hisz' senkit sem érdekel. 
 Ha már ilyen őszinteség rohamot tartok, elárulom, hogy nagyon sokszor voltam úgy, hogy mindenféle szó nélkül bezárom ezt a blogot, azt gondolva, hogy úgysem érdekli senkit sem. De aztán mindig írtam és írtam, hajtott a remény; hogy hátha majd MOST vagy majd MOST történik meg a Csoda, és rám találnak az emberek.
 Nos, nem így történt, és a mai napig sincs is így - szüntelenül azt kérdezgetem magamtól, hogy mi bennem a hiba. Néhány embernek bizonyára az fordulna meg most a fejében, hogy mégis miért veszem ezt ennyire komolyan, hisz' ez csak egy blog, öt olyan srácról, akik egykor egy bandában zenéltek. De értsétek meg; nekem ez a blog iszonyú fontos. Kiadom a szívem, a lelkem - de... Úgy tűnik ez nem elég.

 Mindezt azért osztottam meg veletek, hogy tudjátok, mi is volt, illetve mi is jelenleg a helyzet. És sajnálom, ha egy nap már olyannyira elegem lesz ebből, a sehova-nem-tartó blogból, hogy kitörlöm. De tudnotok kell, hogy az lesz majd a mélypontom - amikor már egyáltalán nem fogok remélni.
 Most, hogy esetleg van aki végigolvasta ezt az önsajnálatos dumát; jöhet az It's okay nevezetű novellám következő fejezete.
Jó olvasást.


 Harry Styles jelenleg New Yorkban tartózkodott. Elkísérte főnökét, azaz Louis Tomlinson mostohaapját egy fontos találkozóra, amely az ottani körzet legnagyobb banki mágnásával történt meg.

 Csupán egy szokásos, Harry és más átlagos ember számára jelentéktelen, kissé unalmas esemény volt - semmi érdekes. Mégis Roger olyannyira izzadt, mint még soha máskor; a szemei is néha tikkelni kezdtek, nem is beszélve a kezeiről, amelyek untalanul remegtek.

- Most is aratni fog uram, ne aggódjon! - A göndör és hosszú hajú férfi ekképp próbált ösztönzően hatni, a nála jó pár évvel idősebb férfire - úgy néz ki hatott is a dolog, hisz' amint elhagyta ajkait ez a mondat; Roger bólintott, és a percek elteltével kezdte visszanyerni az eredeti és a magabiztos énjét.

 Hat órányi repülőúttal messzebb Louis nem tudott aludni. Próbálta magát rávenni, hisz' másnap hétfő, ami egyet jelentett az utált iskolával és korán keléssel; mégis... Amint lehunyta a szemeit, csupán a versek sorai jelentek meg maga előtt, egy ragyogó, zöldellő szempárral egyetemben.
 Akárhányszor eszébe is jutottak mindezek; annyiszor pirult el iszonyúan - olyan vörös lett, mint egy paradicsom -; ezt leginkább a szinte perzselő orcáiról tudta lekövetkeztetni. A lélegzete pedig minduntalan elakadt, a szíve hevesen kezdett el dobogni.
 Soha nem volt még hasonlóban része, és ez kissé meg is ijesztette a fiút. Talán ő is kezd belezúgni ebbe az ismeretlenbe, pusztán a verseitől, amelyek egyértelműen az Ő kezeiből lettek kiadva?
 Hiába, Louis is reménytelenül romantikus volt, habár természetesen ezt sem tudta senki róla... Ahogy azt sem, hogy a fiú ízig-vérig meleg; és jobban elcsábul egy kocka hasnak, illetve a markáns állnak, mint mondjuk egy hatalmas, női mellnek.

 És a markáns állú, kidolgozott férfi éppenséggel rá is gondolt; kezeit tördelve ölében, szüntelenül bámult egy pontot a nagy, barna és fából készült asztalon, ahol jelenleg üléseztek felettesei. Jobbján a banki mágnás úr asszisztense ült - fiatal nő volt, talán még nála is fiatalabb, és kitartóan próbálta magára hívni Harry figyelmét, amely nem nagyon sikerült neki persze -, balján pedig természetesen Roger, a főnöke helyezkedett el magabiztosan; tartásán egyáltalán nem látszott, hogy mennyire is ideges a végkimenetel miatt. Elvégre ezen bukik vagy éppen nem bukik a kiterjeszkedése az USA-ba - logikus módon idegeskedett tán.
 Harry agyában az a két, ténylegesen óceánhoz hasonlító írisz világított egyfolytában; Louis selymes bőrét és haját pedig még mindig érezte kezei alatt, hiába terelte el gondolatait valami másra - hisz' mindannyiszor sikertelenül járt.
A férfi már csak arra eszmélt fel, hogy a főnöke, és az ötvenes éveiben járó, kőgazdag másik férfi nemű személy kezet ráznak, és vége van a megbeszélésnek. Ahogyan Harry követte Roger-t, a hatalmas mosolyából lekövetkeztetve biztos volt abban, hogy sikerült, és a vállalatuk még kijjebb tud terjeszkedni.
- Mr. Styles, szeretném, ha holnap csatlakozna hozzám, és a családomhoz egy kis szerény, éttermi vacsorához. Meg kell ünnepelnünk a sikert! - Ajánlotta fel, vagy inkább jelentette ki a negyvenes éveiben járó férfi Harry-nek, aki hirtelen szívta be tüdejébe az összes oxigént, amely a körzetükben lebegett.
Zavartan pillantott bele főnöke szemeibe, alsóajkát pedig beharapta, amint meglátta az ő csillogó szemét és óriási vigyorát; tudta, hogy nem mondhatja le, muszáj elmennie.
Már csak Roger következő mondatából is erre tudott következtetni:
- Ne is mondjon semmit; örömmel várjuk önt a nemrégen nyílt étteremben a Swallow utca sarkán! - kacsintott még mindig boldogan vigyorogva, a göndör pedig csak felsóhajtott, majd egy szelíd és kedves mosollyal bólintott.
- Köszönöm a meghívást, örömmel csatlakoznék önhöz és a kedves családjához.

***

 Egy borongós, keddi nap volt; pontosabban este hét óra. Louis és családja - köztük a számára unszimpatikus Roger is - a fiú szerint puccos és túlcsicsázott étterem előtt álldogáltak, arra a bizonyos Mr. Styles-ra várva. Nem késett, inkább ők érkeztek meg hamar.
 Az utca csendes volt, az égen pedig a sok felhő ellenére is látni lehetett az egyre lejjebb menő napot, ezzel narancssárgás színt adva mindennek. A szél csupán enyhén fújt, a hőmérséklet kissé csípős volt.
A hatalmas, kivilágított feliratú étterem előtt, puccos öltönybe öltözve álldogált a srác - unott arccal és zsebre tett kezekkel nézett le, vagy éppen körbe, vagy éppen hitetlenkedő pillantásokat küldve családja felé. Húgai természetesen izgatottan és lelkesen pattogtak körülöttük, egyre csak azt kántálva, hogy milyen jó estéjük is lesz, és milyen finomakat fognak enni; egészen a Roger-t dicsérő szavakig bírta; azután sétálgatni kezdett, ott, előttük pár méterrel.
 A koszos, néhol szeméttel teli utcát bámulta maga alatt; és egészen két méterre tartózkodott családjától éppen, amikor húgai még hangosabb, izgatott kiáltásait hallotta meg, és Roger mély és zengő tónusát is:
- Üdvözöljük Mr. Styles!
- Részemről a szerencse, uram. - A rekedt, mély hangra azonnal felkapta a fejét; gyomra pedig hirtelen szűkölt össze - mintha hallotta volna már ezt a hangtónust.
Amint megpillantotta a húszas éveiben járó férfit, nagyot nyelt - markáns álla volt, hosszú és formás lábai, hosszú és hullámos, néhol göndör barna haja; és ezek mind csupán pár részletek voltak rajta... Egészen olyan volt Louis szerint, mint egy macsó, a filmekben és a mesékben egyaránt oly' sokszor jellemzett, csodált férfi alak. Egészen biztos, hogy Louis lélegzete elakadt. Ez a férfi... Egyszerűen olyan vonzó volt, hogy nem volt képes elkapnia a szemét róla.

 Nagy léptekkel vonult vissza családjához - és azalatt az idő alatt pirulva tudta csak fogadni a jóképű fiatal férfi figyelmét magán; annyira áthatóan nézett rá, hogy ez egy önkéntelen reakció volt számára.
 Amint Roger és az anyja között állt meg, pontosan Harry-vel szemben; éppen realizálta, hogy a göndör milyen magas is hozzá képest, amikor mostohaapja egy erősebb és férfias ütést mért jobb vállára, mialatt átkarolta.
- És ő lenne az én mostohafiam, a csípős szájú Louis Tomlinson. - Morognia sem volt ideje az említett fiúnak Roger szavaira, mert "Mr. Styles" már a jobbját nyújtotta felé.
Muszáj volt megnyalnia az ajkait, amint végigmérte azt a hatalmas kezet, és azokat a hosszú, izgató ujjakat, amelyeken gyűrűk sokasága díszelgett. Amint beletette az ő jobbját a Harry-ébe, mintha elveszett volna abban, akkora méretbeli különbség volt a kettő között.
- Örvendek a szerencsének, Louis - mindezt az említett íriszeibe mélyen belenézve ejtette ki, és a fiatal fiú csak meredni tudott ajkaira, amelyek olyan gyönyörűen formálták meg a szavakat - az tetszett neki a legjobban, ahogyan a nevét ejtette ki.
Zöld, ragyogó szemei voltak, és hirtelen akadt el a lélegzete, amint azokat megpillantotta - hosszú ideig csak rázták enyhén egymás kezét, miközben meredtek a másik szemei közé; Louis-ban hirtelen jött a felismerés: Ő volt az az ismeretlen, számára megnyugvást adó szempár tulajdonosa, amelyek miatt aligha tudott aludni a héten.
Jesszus, gondolta, mik nem történnek az életben.

***

 Egész vacsora alatt nem tudták levenni egymásról a szemüket. Louis volt az egyetlen közülük, aki egy másodpercre sem nézett el a markáns állú férfitól; Harry is persze legszívesebben emezt tette volna, de udvariasan muszáj volt felelnie Louis anyja, mostohaapja és húgai kérdéseire.
 Meglehetősen kellemesen telt el az idő. Ahogy meghozták az ínycsiklandó, elegáns tálalással körülölelt ételeiket az asztalukhoz, mindannyian elégedetten habzsolták azokat magukba. Természetesen Louis és Harry egymás szemébe meredve folytatták ezt a procedúrát is - egyszerűen képtelenek voltak máshova nézni.
 Louis jobbján anyja, balján Roger, pontosan szemben vele Harry ült, mindhárom húga pedig anyja mellett, és Harry balján. Kapóra jött nekik ez; így csupán előre kellett pillantaniuk, és láthatták is a másikat.

 A göndör fejében szüntelenül játszódtak vissza az aznap éjszakai események - nem mintha persze oly' sok minden történt volna köztük, de Harry mégis különlegesnek érezte azt a napot: mintha Louis féltett énjét láthatta volna meg akkor. És ez tetszett neki. Tetszett neki a tény, hogy azzal a csodálatos, nem sok ember számára elérhető énjével megajándékozta a Sors.

 Egy krumpli darabot szúrt villájára, és egy gödröcskés mosollyal, mélyen Louis kékségeibe meredve kapta be a szájába azt - a fiatal srác pedig alsóajkát beharapva próbálta meg türtőztetni magát. Egyszerűen elbűvölte őt ez a fiatal férfi; nemcsak egyszerűen a kinézetével, hanem leginkább a belőle áradó kisugárzásával. És nem hagyta el őt az a feltevés sem, hogy bizony, valahogyan vele már találkozott... Ezt a szempárt bárhol és bármikor képes lenne felismerni, legyen éppen hulla részeg vagy éppen mocskosan betépett... Bármikor meg tudná tenni azt.
Persze, egyértelműen vonzódott is hozzá - és mélyen remélte, hogy az észrevétele, miszerint ő sem közömbös a másik számára, jónak és igaznak is bizonyult.
- Ó, Louis! - hirtelen kapta el először az este a pillantását a zöldellő íriszektől az említett, Harry is zavartan egyet pislantva kapta Roger-re a fejét; aki mély hangtónusával örömtelien kiáltott fel kissé. - El is felejtettem említeni! Míg mi Olaszországban nyaraltunk, addig Mr. Styles - az előbb említett hirtelen szólt közbe; rekedtes hangja Louis-t libabőrre fogta.
- Nyugodtan szólítsanak csak Harry-nek, hagyjuk a formaiságot! - pimasz mosollyal, áthatóan Louis íriszeibe nézve mondta ezt; a fiatal fiú pedig nagyot nyelt, és megnyalta kiszáradt ajkait.
 Roger egyet köhintett, és kedves mosollyal biccentett a göndör férfi felé:
- Rendben - kis szünetet hagyott, majd folytatta; Louis vállát átkarolta, mintha százéves, nagyon régóta összeismerkedett cimborák lennének, akik több millió kalandot éltek volna már át együtt. - Szóval míg mi Olaszországban voltunk, addig Harry, mint a megbízható jobb kezem figyelt rád, és gondoskodott a védelmedről.
Louis hirtelen köpte vissza az éppen bőszen ivott vörös borát, kissé félre is nyelt. Míg köhécselve próbálta visszaállítani normál módba légzését, addig Roger szemeibe meredt hitetlenkedve.
- Hogy micsoda? - kérdezte, hangja rekedt volt, és némileg gyenge is - tekintve, hogy nemrég még fulladozott.
- Jól hallottad - bólintott mostohaapja elégedetten és büszkén vigyorogva.
Elnyílt ajkakkal, tágra nyílt szemekkel meredt, hol a számára mihaszna emberre balján, hol a vonzó Harry-re. El sem hitte, hogy komolyan képes volt erre a mostohaapja. Mintha nem egy tizennyolc éves, fiatal felnőtt lenne, hanem egy öt éves kisgyerek, akire figyelni kell, nehogy valami rosszat tegyen.

 Vékony vonallá szorította össze ajkait keserűségében, majd egyet bólintva állt fel; a széke nyikorgó hangot adott ki a padlóval találkozva.
- Köszönöm a vacsorát, azt hiszem most távozom; mert elment az étvágyam - meredt bosszúsan Roger-re, aki zavarodottan viszonozta ezt a pillantását.
Sietős léptekkel sétált el az asztaluktól - ignorálva az értetlenkedő érzelmektől csöpögő mondatokat, amelyeket családja felé intézett.
 Még az étterem bejárati ajtajából visszanézett egy pillanatra: egyenesen a zöldellő szempárba, majd továbbhaladt az útján. Harry nagyot nyelt, és egyet bólintva ő is felállt a helyéről - az ő széke szintén nyikorgó hangot hallatott a padló segítségével.
- Azt hiszem most én is megyek; nagyon szépen köszönöm a meghívást, és nagyon örültem a találkozásnak Mrs. Dessen - biccentett apró, udvarias mosollyal Louis anyja felé, aki megnémulva, kissé sápadtan figyelte az előbbi eseményeket - még a kicsi vakarcsok is lefagyva meredtek a két fiatal férfi nemű ember után.
 Amikor Harry is végül elhagyta az elegáns éttermet, Mrs. Dessen haragos pillantást vetett férjére, majd ekképp szólt hozzá:
- Ezt most tényleg muszáj volt, ugye?
De Roger csak őszinte értetlen és zavarodott szemekkel nézett vissza feleségére - ténylegesen nem értette, hogy miért akadt ki Louis rá ily' módon.
 Soha nem is fogja megérteni.

***

- Hé, Louis! - morogva próbálta meg ignorálni a jóképű férfi hangját is; lépteit meg is gyorsította. - Hé, Louis! Állj már meg! - Biztos volt benne, hogy a hang tulajdonosa futott utána - tekintve, hogy hallani lehetett, ahogyan néhol elhal a tónusa a lihegése közepette. - Louis!
 Egy szemforgatás kíséretében állt meg végül; kezeit a flancos gatyájának zsebébe temette, és merev állkapoccsal, hátra sem fordulva várta a göndört.
Amikor végül melléért, rögtön megcsapta Louis-t a belőle áradó hő, a férfias, csodás illata és a különleges kisugárzása - muszáj volt lehunynia a szemét egy pillanatra, és mélyet beleszippantania a levegőbe. Azon nyomban lenyugodott, állkapcsa pedig nem feszült úgy, mint a gitárhúrja többé.

 Harry megállt előtte, és gyengéden utasította arra a srácot, hogy nézzen rá - hiszen íriszeivel inkább a járdát ajándékozta meg, mintsem őt.
Egyet felsóhajtva adta meg magát; azokba a zöldellő, nyugalmat árasztó szemekbe meredt, és muszáj volt egyet nyelnie, ahogyan azok áthatóan fürkészték őt.
- Sajnálom Louis, ha miattam rosszul érzed most magad; de tudnod kell, hogy Roger csupán azért kért meg erre, mert szeret téged. Szeret téged, és félt, hogy míg ők önfeledten és boldogan nyaralgatnak egy másik országban, innen távol; addig veled esetleg valami borzalmas dolog történik.
Szorosan lehunyta a göndör szavaira szemeit, és újabbat sóhajtott fel - mélyen, még a gyomrában is érezte. Azután újra a ragyogó szempárba meredt, alsóajkát beharapva bólintott egyet; jelezve, hogy megértette a dolgot.
Harry is bólintott, és önkéntelenül is lenézett a másik, beharapott ajkaira, a sajátjait pedig megnyalta. Lélegzete felszínessé vált; tagadni sem tudta, hogy mennyire meg akarja kóstolni a másikat. Várakozással teli pillanatok köszöntöttek be hozzájuk egy kis időre; de Harry végül egy köhincseléssel, és Louis vállának megveregetésével hátralépett egyet, majd a srácnak egy kedves és biztató mosolyt is küldött.
 Ez már csak így megy, gondolta Louis, egy idegen, vonzó férfi sokkal jobban megérti őt, mint a saját családja.