It's okay (novel; Larry) II.

Hello!!!

 Először is, mindenek előtt szeretném köszönteni köreink között az új követőt; örülök, hogy rátaláltál a kis szerény világomra. :) 

 Másodszor pedig IGEEEN, regényt formáltam a legutolsó One Shot-omból... Sokan jelezték vissza azt nekem, hogy továbbolvasnák, mert egy kissé befejezetlennek érzik stb.... Hagytam, hogy a fantáziám életre keljen; és BUMM, ez lett belőle.

 Remélem tetszik mindenkinek, mind maga a tény, hogy egy kisregényt készítettem belőle, illetve mind ahogyan megírtam.

Jó olvasást kívánok, és KÉRLEK, csak egy kis visszajelzést küldjetek arról, hogy mit is gondoltok róla! El sem tudjátok hinni, milyen jól is esnek mindezek...

 Az ominózus éjszaka óta egészen két nap telt el. Louis mindezalatt otthon punnyadt, s nem mozdult ki onnan. A buli után történő napot alig-alig élve vészelte át: feje egész nap, szakadatlanul lüktetett, bármit tett és szedett be. Torka kapart, mintha apró, hegyes cicakarmok szántanák végig untalan. Majdnem a teljes huszonnégy óráját a napnak átaludta: nem evett, néha kelt fel csupán vécézni. És természetesen este, a ki nem hagyhatatlan zöld teáját is megitta, pár darab keksz kíséretében.

 Azt hitte, sikeresen megúszta a másnapossággal járó hányásrengeteget, de nagy meglepetésére és szerencsétlenségére; a második napon esett meg ez. 

 Ekképp jutott el a keddi napra: kábán, gyengén és leverten. Épphogy beköszöntött a tavasz - amely sokszor nyárias időre utal -; a márciusi hónapot írták. Louis-on az a kósza gondolat futott át, hogy valószínűleg, ha anyja most otthon lenne, vele, akkor egész álló nap a sarkában toporogna, azt kérdezgetve, hogy jól van-e, és nem-e kér valamit enni vagy inni. Készítene neki egy gyógylevest, amely csodával határos módon ténylegesen embereket gyógyított már meg családjában, hisz' az egy családi, titkos recept alapján készült étel. A nyál összefutott Louis szájában, ahányszor annak ízére gondolt.

 De sajnos be kellett érnie egy éppen kínai gyorsétteremből rendelt levessel - nem igazán volt otthon a főzésben vagy a sütésben. A helyzet az, hogy elég kétbalkezes volt, egyszer amikor hihetetlen nagy lelkesedéssel megemberelte magát, és azt mondta: már csak azért is megtanul főzni, nos... A fél konyha leégett. 

 Azóta nem próbálkozott a fiú.

 A partiról való emlékei is cserbenhagyták, egy-egy kép bevillan néha az agyába: ahogyan szakadatlanul szorongatja vodkás üvegét, az ütemes zenére rázza magát; ahogyan egy kis fűt szív fel az orrába, és kissé köhög tőle; ahogyan a rózsaszín, elbűvölő lámát megpuszilja. A helyzet az, hogy az utolsó legtisztább emléke az, ahogyan J. J.-t a pofiján megcsókolja, majd hirtelen beugrik egy intenzív kép egy zöld, ragyogó szempárról, amelyben megnyugvást talál, mindannyiszor, ahogyan visszagondol rá. 

 Kissé szégyellte is magát, hogy nem emlékszik arra, hogy kié is lehetett a két írisz, amely ekképp hat rá... De mit tehetne?! Hisz' annyi ember volt ott... Túl sok, és ha esetleg egy egyszerű, egy éjszakás kalandban volt része, nem is érti, hogy mi is a probléma... Elvégre azok semmit sem érnek. Senkinek.

 Csütörtökön, egy vakítóan napsütéses napon végül rávette magát, hogy elballagjon a biztonságot nyújtó otthonából, ezzel együtt depresszáns gondolataiból is. Elbattyogott kis hátitáskájával - amelynek terhe nem volt - a helyre, ahova utált bemenni.

 Az iskolába.

Egyszerűen csak rühellte azt, ahogyan az emberek jópofiznak vele, ahogyan úgy tesznek, mintha érdekelné őket az ő személyisége; holott a helyzet az, hogy pusztán feljebb akarnak lépni a suli ranglétráján - hisz' Louis egészen fent volt, gyakorlatilag mindenki ismerte, hogy ki is az a Louis Tomlinson.

 Szóval bement, az órákon és a szünetekben ott volt a testével, de lélekben máshol járt - egy egészen szebb, s jobb helyen. Természetesen tette a dolgát: hamis mosollyal, szintén hamis és kreált személyiségével pedig adta a macsó, menő gyereket, akit minden tanár rühell, minden csaj csillogó szemekkel figyel, és akire minden srác irigykedik. 

 Minden órán csak bambult kifelé az ablakon: csodálta a kék, néhol lila, néhol pedig narancssárgás eget, amely olyan színtiszta volt akkor, hogy egy bárányfelhő sem úszott amott. Mindig lenyűgözte Louis-t a természet.

 Ha pedig nem ezt a procedúrát folytatta, akkor a mindenhová elhurcolt bőrkönyvecskéjébe írt, amelyen meglátszott, hogy mennyit is hurcolja-használja a gazdája. 

Louis egészen mondható volt művészi léleknek is, csak senki sem tudta ezt róla. Még a saját anyja sem teljesen; csupán néha kapta azon fiát, hogy a szobájában elmélyülten dolgozik egy-egy rajzon, egy-egy festményen, vagy esetleg ír valamit oly' bőszen füzetébe. De sosem kérdezett rá, csupán elmosolyodott, azt gondolva: mindenki más legbelül.

***

 Egy hét és egy nap telt el a parti óta. Egészen más idő uralkodott, ahhoz a naphoz képest: amikor Louis kómás arccal, az oldalát vakargatva lépett ki szobájából, majd trappolt le a lépcsőn; a nappali, átlátszó ajtajából figyelte meg az időjárást - szelíd mosoly terült el fáradt arcán, ahogyan realizálta a napcsókolta, gyönyörű időt. 

 Arra gondolt, milyen jó is lenne kimozdulni barátokkal, mármint igaz barátokkal, akikkel úgy érezhetné: a világában minden rendben van.

De a helyzet az, hogy nem voltak meg neki ezek - egy barátja sem volt. Természetesen ott voltak a talán haveroknak is aligha nevezhető emberek a gimiből, esetleg bulikból, akiknek telefonszámuk és nevük is benne van Louis telefonjában, persze mindhiába. Sosem keresték egymást, hamis ismertség volt mind.

 Louis egyedül volt.

Magányos is, talán. Nem, biztosan.

 Lemondóan morgott egyet és megrázta a fejét, mialatt alsógatyás lényével a konyha felé vette az irányt. Csupasz talpa alatt cuppogott a padló, és közben az a gondolat futott át rajta, hogy milyen jó érzés a frissen vágatott haja. A tegnapi napon, azaz pénteken unalmában ellátogatott a régóta ismert, szinte a családjának mondható emberekhez: fodrászként dolgoztak, és a Tomlinson családot már időtlen idők óta ismerik. Ingyen is vágatják le a hajukat, amely mindannyiszor kapóra jön nekik.

 Szóval Louis most úgy érezte, az új, rövid hajával, amely elöl kissé bongyi volt, mintha egy teljesen más személyiség lenne. Furcsa volt ez az érzet, de tény, hogy az ember sokszor érez furcsa dolgokat.

 Elkészítette a reggeli, zöld teáját: üresen issza, csupán egy kanálnyi mézet kever bele. 

Míg forrt a víz, addig felült a pultra, s maga elé meredve azon törte a fejét, mit is csinálhatna ma. Talán folytathatná az előző este, illetve éjszaka írt novelláját, vagy csak simán olvashatna, esetleg elkezdhetne egy festményt? 

Az utolsóra rögtön beugrott neki a gyönyörű időjárás; tán lefesthetné amazt. 

Ezt nem is gondolta olyan rossz ötletnek, már csak azt kellett kitalálnia, hogy hol is verhetné le "sátrát" - hogy milyen helyzetet is örökíthetne meg.

 A vízforraló csipogással jelezte, hogy elvégezte a dolgát: Louis pedig feleszmélve bambulásából ugrott le nagy lendülettel a pultról. 

Éppen hogy csak belelógatta a teafiltert a bögrébe, amikor a házat hangos és dallamos csengőszó lengte be. Louis a hirtelen jött hangtól összerezzent, de miután realizálta a helyzetet, zavartan összehúzta szemöldökeit. Ki a franc lehet ez? - gondolta, elvégre ki is keresné őt? Az anyukája és húgai pedig csupán holnap térnek vissza nyaralásukból, ők biztosan nem lehetnek... Másrészt ők nem csöngetnének, hanem... egészen biztosan betörnének, hatalmas üdvrivalgások közepette, miközben Louis a szemeit forgatná.

 Sietve caplatott el a bejárati ajtóig, csupasz talpai ugyancsak cuppogó hangokat adtak ki, ahogyan azok a padlóval találkoztak.

 Ami azonban az ajtón túl várta, egészen meglepte.

 Ugyanis az "otthon, édes otthon" felirattal ellátott lábtörlőn egy hatalmas csokor, vörös rózsa hevert. Louis kedvenc virága.

 Még mindig zavartan vette észre, hogy van rajta egy fehér cédula; rögtön kezébe kapta, és elolvasta rajta a feliratot.

"Volt egy fiú,

 Ott a mélyben

 Egyedül volt,

 Ekképp érzett.

 S míg ő nem látja,

 Hogy van egy

 Aki csodálja

 Addig is így vágtat

 El

 Egészen a Mennyországba."

Egy vers. Méghozzá egy neki szóló, egészen érdekes és gyönyörű vers.

Louis, ha őszinte akart lenni: egészen meghatotta őt a sorok. Lélegzete elakadt, torkát gumó marta, szemeit pedig könnyek égették. 

Alsóajkát erősen megharapva nézett fel, majd körül, de egy lélek sem mászkált az utcán. 

 Louis arra tudott csak következtetni, hogy van valaki, aki látja őt... Aki tudja, ki is ő. De ki lehet ez a "titkos hódoló"? És miért is nem jön oda hozzá?

Ó, hát persze. A külvilág felé egy seggfej marha, aki mellesleg mindenkinek megközelíthetetlen. Így már teljesen érthető volt számára minden.

***

 Másnapra, egészen pontosan este hét órára Louis-t anyja megkérte, hogy jöjjön el értük a kocsijával a reptérre. Meglepődött, hogy az anyja erre kéri meg őt; elvégre sosem szeretett egy kocsiban ülni vele, úgy hogy ő vezet. Louis sokszor szegi meg a szabályokat, és mint egy őrült, akképp száguld az utakon; élvezve így a hirtelen rátörő szabadságot.
 Másrészt, azért is volt számára ez a kérés meglepő, hisz' arról volt szó, hogy Roger fuvarozza el őket haza is a csilivili, frissen kifényezett autójával.

A fiú csak szemet forgatni tudott a magyarázatra: Rogernek sürgősen el kellett utaznia New Yorkba, egy igen fontos találkozó miatt. Azt gondolta, hogy ez milyen jellemző az ilyen ficsúrokra. Még a saját, családi nyaralásáról is képes elmenni, ráadásul még maga után is hagyni a szeretteit. Szánalmas, gondolta. Egyszerűen csak szánalmas.

 De megtette; este fél hétkor eszmélt fel arra, hogy el kéne indulnia, így nem is szarakodott készülődéssel, csupán az otthon oly' sokszor hordott kapucnis pulcsi és melegítő nadrág szettjében maradt, felkapta a kedvenc Vans márkájú cipőjét, és ki is lépett a házból. Az időjárás drasztikusra fordult az előző naphoz képest: a hőmérséklet nagyot esett, és nagy esőfelhők jelentek meg az égen.
 Amikor mindezt Louis realizálta, csak felsóhajtott, és nagy léptekkel elindult a kis, tragacs autójához - Ally-hez. Senki sem érti a fiú rajongását afelé nézve; hisz' elég lerobbant volt már, a teljesítménye is borzalmas. Mégis, mindezek ellenére Louis-nak a szíve csücskét foglalta össze amaz.

Az anyja könnyes szemekkel, húgai pedig izgatottan sikongatva üdvözölték, és ily' módon fojtották szinte agyon a fiút. De ő csak nevetett - és méghozzá őszintén tette meg azt. A három, kis vakarcsnak egyenként adott egy-egy nyálas puszit, és beszívta semmihez sem összehasonlítható, finom, gyerekes illatukat. Anyjával is ugyanezt tette, és bárki, aki rájuk pillantott abban a szent pillanatban; egy boldog családnak titulálhatta őket.
Louis rögtön elvette anyja kezéből a nehéz bőröndöket, és szelíd mosollyal hallgatta húgai izgatott beszámolóját a nyaralásról - alig-alig értett valamit mondandójukból, hisz' vagy egyszerre, vagy egymás szavába vágva tették meg amazt, de csupán kuncogott ezen. A gyermeki báj, gondolta, az a legszebb dolog a világon.
Anyja csillogó szemekkel figyelte mindezt; és most az egyszer valamiért fiát részletesebben fürkészte át, mint általában - szívében büszkeség dagadt.

- Kár, hogy nem jöttél Lou, biztosan neked is nagyon tetszett volna! Képzeld, ott sokkal finomabb a pizza, mint itthon, még a fagyi is! - Már a kocsiban ültek, de a húgai még mindig törhetetlenül és lelkesen meséltek és meséltek.
- És ez emberek olyan kedvesek!
- Igen, és képzeld Louis! Egy bácsi adott anyának egy szép, vörös rózsát! - Louis kissé megmerevedett az előbb hallott, lelkes mondatra, a mosoly rögtön eltűnt arcáról.
A kormányt erősebben szorította meg kezeivel; ujjpercei ennek következtében elfehéredtek, és karjain pár ér kissé kidagadt. Nem tudott ezután már figyelni családjára; a tegnapi incidens körül kezdett el járni az agya, amikor is egy csokor, vörös rózsa várta őt az ajtó előtt.
Alsóajkába harapva újra és újra visszaidézte magában a verset:

"Volt egy fiú,

 Ott a mélyben

 Egyedül volt,

 Ekképp érzett.

 S míg ő nem látja,

 Hogy van egy

 Aki csodálja

 Addig is így vágtat

 El

 Egészen a Mennyországba."

 Egyszerűen nem hagyta nyugodni a dolog. Aznap éjszaka három órára, ha le tudta hunyni a szemét, többre egyszerűen nem volt képes. Azon kattogott az agya, hogy vajon ki a franc küldhette el ezt neki, és hogy pontosan mi volt ezzel a szándéka. És talán a legfontosabb kérdés, amely megfogant agyában, az a következő volt: Talán ténylegesen van valaki, akinek ő, saját maga számít? Akit az igazi személyisége érdekli, nem a megjátszott, seggfej énje?

 És amint hazaértek, ezen kérdései mintha a feladóhoz el is értek volna: a bejárati ajtó előtt egy újabb nagy csokor virág fogadta, csupán most talán nagyobb volt amaz.
- BooBear, nem is tudtam, hogy van egy titkos hódolód - anyja izgatottan, csillogó szemekkel pillantott Louis értetlen és zavarodott kékségei közé.
A nő két, kis kezében tartva olvasta el előbb a kis cetlit, ami a csokorra volt helyezve; húgai pedig szintén izgatottan ugráltak körülöttük - éppen a konyhában álldogáltak -, azt harsogva, hogy "Louieh szerelmes, Louieh szerelmes".
- Én sem - mormogta maga elé a fiú, és gyorsan kikapta anyja kezéből a cetlit.
Beharapott alsóajakkal olvasta végig.

"Kékséged, akár az óceán
 Oly' mértékben fullaszt meg
 Tán.
 Benned rejlő erő elbűvöl engem;
 Mond, mikor leszel már az enyém,
 Szerelmem?"

Ó, te jó ég, gondolta. Ki a franc habarodott belé ennyire?
És normális, hogy ez neki tetszik? Nem, bizonyára nem az.