Human (novel; Larry) III.

 Ciao!!:)

Nos, ez is végre eljött. Az őszi szünet. Egy kis pihi, egy kis megállj gomb a rohanó életben. Nekem ez nem csak ezeket jelenti, hanem több írást is (nem beszélve a rajzolásról, meg a festésről, de az nem idetartozik...).

 Szóval. Elhoztam a Human utolsó, ismétlem UTOLSÓ részét. Hogy mi az oka annak, hogy hoztam egy plusz részt ebből? Az ürügye a függővég miatt lenne, de ez egyfajta meglepetés is akart lenni.
Nos, remélem én is hozzájárulhatok a pihizésetekhez; őszintén remélem, hogy tetszeni fog. Jó olvasást kívánok, és tényleg ne féljetek kommentelni!!  :)
Ui.: Köszönöm az új feliratkozót!!!
Ui.2.: Nézzetek be, a Lana-val közösen írt blogunkba; a Photograph-ba; tegnap felkerült a harmadik rész is!!!:)
Ui.3.: Láttátok tegnap a Steal My Girl-t? *-* Oh, God, egyszerűen kikészítenek a tökéletességükkel...


 Éreztetek már valaha oly' nagy erősségű ürességet lelketekben; hogy ne éreztétek volna az idő múlását? Hogy a napok elteltével sem éreztetek volna semmilyen fajta változást magatokban? Hogy egy ideig nem bírtatok mosolyogni, mintha minden rendben lenne; mert az a fajta kongó üresség felemésztett benneteket?

 Nos, én ezt éreztem. Azóta a nap óta, nem érzékeltem a külvilágot. Nem láttam semmilyen apróbb vagy nagyobb szépséget, sőt, még csúfságot sem. Nem láttam semmit, csupán a nagy, maszatos, homályos fehérséget. Mint egy gép, úgy tudtam a hétköznapi feladataimat végezni.

 Nem tudtam, hogy ez örökké így fog-e tartani, vagy sem. A helyzet az, hogy nem tudtam semmit sem. Semmit.

Azonban egy nap...

 Sötétség volt, de ezt sem érzékeltem. A tücskök kellemes és nyugtató hegedűzenéje belengte az utcákat, azonban ezt sem hallottam. A hold fényesen, büszkén és kövéren mutatkozott a csillagos, ragyogó égen; azonban ezeket sem láttam.

Lehajtott fejjel, zsebre dugott kezekkel, üveges tekintettel haladtam előre; fejemben a napok, talán hetek óta érzett homály uralkodott, semmi más. Egy kósza gondolatfoszlány sem rondított ebbe bele. Nyugalom volt, csend és béke fejemben. Sokszor vágytam erre életemben, de akkor mégsem voltam megelégedve. Hangos zajt akartam, tele trombitákkal, dudaszókkal; jó vagy rossz gondolatokat; emberi arcokat, akár a dühtől, akár az örömtől, akár a csalódástól, vagy bármilyen más érzelemtől eltorzult arcmimikáikat látni; hatalmas háborút, akár az eszem és szívem között is. Csak valamit. Bármit. 

 Ember akartam újra lenni, nem pedig egy gép. Egy gép, melynek se érzelmei, se szerettei nincsenek. 

 Ahogy haladtam a kissé vizes úton - tekintve a ma délelőtti vihart -, arra gondoltam, mennyire elcsesztem az életemet. Lehetne az az ürügyem, hogy szüleim meghaltak, és az egész, minden rossz dolgot, mely velem történt rájuk foghatnám. De kit álltatok! Minden az én hibám. 

Elcsesztem a szüleimmel, elcsesztem a barátaimmal, elcsesztem Harry-vel is... És magamat is elcsesztem. Mindent elcsesztem. Mindent.

 Lábaim maguktól léptek a megfelelő irányba, önkénytelenül is arra.

És hogy hova? Azokhoz az emberekhez, akikhez mindig, bármilyen bugyuta problémámnál is tudtam fordulni. Akik ugyan már nem élnek, mégis tudom, hogy szeretnek, és mellettem állnak.
A szüleimhez.
 Meglepődtem az apró, vízcseppek hullásához hasonló hangoktól fejemben. Apró forrás tört ki agyamban; amit örömmel fogadtam. Ahogy a temető felé lépkedtem, sötétben és a kissé hideg levegőben; a fülsüketítő csend a fejemben, és ugyanez füleimben elmúlni látszottak.
És mikor ott álltam, szüleim sírkövei előtt...
- Sziasztok - ... a hangom és szemem nem búval teli volt, hanem pont ellenkezőleg. Szeretetteljesen simítottam végig neveiken, melyek a kövekbe voltak vésve, mélyen karcolva.
Hatalmas sóhaj, mely a számon jött ki, fehér gomolyagban jelent meg előttem; és akkor az a gondolatfoszlány suhant keresztül rajtam, hogy nem rég a fejem belülről valahogy így nézhetett ki.
- Nem tudom, hogy hallotok-e, vagy sem, de... Azt tudnotok kell, hogy még mindig nagyon hiányoztok. Minden nap gondolok rátok, és kezdem úgy érezni, hogy a veletek közösen töltött idők lassan kezdenek elhomályosodni. - Nagy sóhajjal tartottam egy kis szünetet, a fehér köd megint megjelent így. - Akárhányszor visszagondolok arra, mennyi időt töltöttünk együtt, és mennyit nem... Furcsa érzésem támad. - Végignéztem sírhelyükön, tüzetesen átmérve minden apróbb részletét, és az első könnycseppem jelent meg, napok, talán hetek óta. Ezt követte egy újabb és egy újabb, míg patakokban nem kezdett el ömleni szememből. - És sajnálom, hogy nem tudtam elmondani nektek, mennyire szeretlek titeket, és mennyire is szükségem van rátok. - Remegő hangom visszhangzott az üres temetőben, és habár úgy éreztem, nem bírok többet beszélni, az óriási gumótól torkomban; mégis megerőltettem magamat. - Sajnálok mindent, amit tettem, vagy nem tettem meg. Sajnálom. - És hangom ebben a pillanatban csuklott el; hangszálaimat hiába erőltettem, nem tudtak működni.
 Csak meredni tudtam neveikre, melyek feketén díszelegtek a kövön.
Ekkor újra emberré váltam; tele érzelmekkel, melyek dagasztják szívemet, s lelkemet. Hiányoztak, annak ellenére, hogy sokszor megkeserítik életemet.

- Nem kéne ilyen későn járkálnod egy temetőben. - Egy mély, zengő, rekedtes hangtól, mely jobb felőlem hallatszott; szívem hatalmasat ugrott, majd gyors vágtába kezdett játszani.
Jobbra fordítva a fejemet megláttam Őt. Harry-t, aki megacélozott arccal bámult rám, göndör és kusza haját egy kapucni takarta, mely fekete kabátjához tartozott. Lapát kezei zsebeiben melegedtek, mint nekem.
 Hiába próbáltam szemeiből kiolvasni bármit is; nem ment. Így rákérdeztem:
- Harry, te mit keresel itt? - kissé gúnyos mosoly terült szét arcán, amit nem értettem.
- Louis, nem kéne ilyen későn egy temetőben lenned - ismételte meg önmagát, makacsul ragaszkodva mondanivalójához.
Még mindig hiába fürkésztem arcát; nem tudtam semmit leolvasni.
- Miért? - suttogtam, íriszei mélyen belém fúródtak erre.
Percekig nem szólalt meg, de mikor azt megtette, egész testem megbizsergett:
- Mert nem szeretném, hogy bajod essen.
- Miért? - kérdeztem újra, tekintetünk nem engedte el egymásét.
Nagyot nyelve jelent meg az első, kézzelfogható érzelem szemeiben; a tartás valami felé.
- Louis, biztos vagyok benne, hogy tudod miért; tekintve, hogy tudtad a nevemet. - A varázs még mindig nem múlt el; szorosan megláncolt bennünket.
Ahogy kiejtette ajkain mondatát, apró mosoly jelent meg enyéimen. Persze, hogy tudtam.
Bólintva megszólaltam:
- Igen, már tudom. És remélem te is tudod, hogy így érzek. - Orra kitágult, ahogy hevesebben kezdte el venni a levegőt, száját összeszorította.
Fejét elfordította, tekintetét a sírkőre téve.
- Louis, ugye azt is tudod, hogy a szüleid is nagyon szeretnek? - motyogta, alig hallhatóan, azonban én mégis hallottam.
Újra bólintva feleltem:
- Tudom, azt hiszem.
Ezután egy alig tartó kellemes csönd köszöntött be közénk, amit Harry szakított meg.
Hogy mivel? Amitől lélegzetem elakadt, szívembe meleg érzés költözött.
 Nagy tenyerét enyémbe helyezte, ujjainkat szorosan összekulcsolva.

"És a nagy kérdés:

Létezik boldogság?

A mámorító érzés,

Mely elterít egy életen át?

Van-e?

Létezik fülsüketítő

Nevetés,

Mosolyba fulladó

Könnyezés?

Van-e?

Létezik jóleső,

Meghitt beszélgetés,

S a szeretet

Mely egy örökre szóló

Megélhetés?

Van-e?

Létezik önfeledt

Nappal,

S éjszaka

Mely feltölt,

Mintsem letör?

Van-e?

A nagy kérdés,

Mely talán mégsem

Megválaszolhatatlan.

A nagy kérdés,

Ami talán mégsem

Felfoghatatlan.

És hogy mi a válasz?

Az, amely mindenki

Útjára támasz?

Igen.

Létezik boldogság,

Van boldogság,

S önfeledt élet

Egy örökké tartó

Valóságon át."

Christina Perri - Human