Human (novel; Larry) I.

Hello!!! :)

 Jó hétvégét kívánok mindenkinek, és persze jó pihenést is. Remélem mindenki jól van, és a hét fáradalmait sikeresen kiheveri.

Remélem, az írásaimmal én is közrejátszhatok ebben a kis relaxálásban. Szóval, most egy igazán különleges dologgal érkeztem Hozzátok, a kedves Olvasóimhoz. Egy novellával; pontosabban két részes novellával, mely Larry-s. Ennek okáért nyitni is fogok egy új oldalt, ahová majd az ilyen, pár részes történeteim fognak felkerülni. Igen, tudom, hogy a novella konkrétan nem ez. Novellának mondhatnánk a One Shot-okat is, tudom. De én, a blogomon ezeket fogom így nevezni; ahogy a regényeket is Fanfiction-öknek.

 Szóval jó olvasást kívánok mindenkinek, remélem elnyeri a tetszéseteket ez a két részes szösszenet!!! :)

A hétvégén még biztosan jelentkezni fogok, de addig is, még több pihenést kívánok mindenkinek!!! Enjoy. xxx

Ui.: A Photograph c., Lana-val közösen vezetett blogba felkerült már a prológus és az első rész is, nyugodtan kukkantsatok be! ;)

 A hatalmas házban dübörgött a zene, emberek tolongtak, s táncoltak, majd részegedtek le. Nevettek, szenvedélyesen sutyorogtak egymás fülébe, kívánták egymást. Mindannyian egyetlen egy estére, s éjszakára félretették a problémáikat, gondjaikat, fájdalmaikat, és éltek. Mindannyian, egytől egyig azt próbálták elhitetni magukkal, hogy amit jelenleg műveltek, az az azért van, mert így szeretnék kiélvezni az élet adta lehetőségeket.
Mekkora egy hülyeség. Még ők sem gondolták ezt komolyan.

 Ahogy átjárt engem a drog, az észveszejtő drog; nem éreztem semmit. Mintha nem lennék ember, csak egy embernek tűnő lény.
 Csak ültem a nappali parkettás padlóján, melyen egy szőrös szőnyeg volt ráhelyezve. Táncoltak, mászkáltak; mozogtak, s éltek körülöttem az emberek. Én azonban csak üveges tekintettel meredtem magam elé, elmém üres volt, szívem érzelmektől mentes. Arcom sápadt, ajkaim kissé elnyílva.
Bárki, aki engem megpillantott; úgy érezhette, jobb ha engem messziről elkerül.

 Egyszerűen nem bírtam úgy tenni már, mintha minden rendben lenne. Egy egyszerű ember voltam, természetesen gondokkal, s problémákkal; mégis tudtam egyensúlyt tartani az életemben. Soha nem hagytam, hogy kibillegjen az életem mérlege, a rossz oldal felé. Mindig sikerült egy mosolyt kicsikarni magamból, még ha nem is volt az őszinte. Mikor a padlón voltam, elesve, gyengén és összetörten; mindig sikerült erőt vennem magamon, bármilyen erősségű is volt az a pofon, mely a padlóra küldött.
Véreztem, szenvedtem, ordítottam, sikítottam, segítségért imádkoztam; de valahogy mindig ki tudtam mászni a gödörből, a legkevesebb erőmmel is.
Csak egy ember voltam.

 Lehunyva szemeimet hagytam, hogy a drog hatását élvezni tudja testem, akár lelkem is. Soha nem süllyedtem odáig életemben, hogy a drogot szedve érezhessem magamat szabadnak és boldognak, és soha nem gondoltam volna, hogy sikerül lesüllyednem erre a szintre.
 De sikerült.

- Sajnálom, Louis. Nem bírták, pedig minden erejükkel küzdöttek, hogy életben maradhassanak.
 Csak remegő lábakkal tudtam álldogálni a kórház, fehér folyosóján. Az egészet olyan hitetlennek, lehetetlennek, nem valóságosnak éreztem, mintha csak egy álom lett volna. 
 Mindent csupán homályosan érzékeltem. Az orvosokat és ápolókat, kik sietve mentek el mellettünk; a recepcióról behallatszott telefonhívásokat; az étel-, italautomatának a hangját; az ajtók becsapódását; a korom sötétséget, mely a kórház ablakain keresztül hatolt be. Az ezeket követő zavart csendet, és legvégül az előttem, sajnálkozó képpel álldogáló orvost.
 Pár nappal ezelőtt a szüleim autóbalesetet szenvedtek. Ahogy meghallottam a hírt; rögtön hazajöttem, a szülővárosomba; Doncaster-be. Mikor a telefonba közölték ezt velem, csak meredni tudtam magam elé, remegő kezekkel, erősen verő szívvel, verejtékező homlokkal. Fülemben a vér lüktetett, a könnyek mardosták szemgolyómat, de nem hagyták el. Torkomat gumó zárta el.
 És most ugyanezt éreztem.
Elveszítettem Őket. Elveszítettem azt a két embert, akik felneveltek engem, akik életet adtak, akik mindig ott voltak nekem. 
 Egyszerűen nem bírtam elhinni.

Hihetetlen fájdalom nyilallt hirtelen a szívembe, mely az eddigieknél is erősebb volt. Végül már csak azt éreztem, ahogy testem találkozik a fehér kőpadlóval, és ahogyan a nemrég szüleimért küzdő orvos pár kollégáját riasztja, segítségként.

Az élet kiszámíthatatlan. Nem tudhatod, hogy melyik nap veszítesz el, vagy éppen kapsz valakit. Nem tudhatod, hogy a Te történeted mikor szűnik meg létezni, Veled együtt. Nem tudhatod, melyik a következő akadály, mely meghátrálásra fog kényszeríteni Téged, mégis ha nagyon akarod; le tudod győzni.
 Egész életedben próbára akarja tenni erődet, tűrőképességedet; de csak is olyan problémákat terít eléd, amiket el tudsz bírni. Lehet, hogy először értelmetlennek fogod gondolni ezeket, mégis ha majd később visszatekintesz ezekre; tudni fogod az okát, amiért az megtörtént.
Mert minden okkal van.

Mikor szüleim meghaltak; úgy éreztem végem van. Úgy éreztem soha nem leszek már ugyanaz, mint régen.
És tényleg nem voltam ugyanaz. Más lettem, de nem csak rossz értelemben.
Jobban tudtam értékelni az apró dolgokat; az embereket, akik kedvesek voltak hozzám, és sokat jelentettek nekem. Sokkal jobban használtam ki napjaimat, mert tudtam, hogy a Halál nem ismer kíméletet.

 Mikor az üres, szó szerint kihalt házba beléptem, csak akkor engedtem ki fájdalmamat.

Zokogva, fulladozva rogytam le az előszoba padlójára, erősen tépve hajamat. Soha nem sírtam, helyesbítve bőgtem annyira, mint akkor. 

 Azt hiszem, teljesen érthető módon tettem ezt.

***

 Még mindig nem érzékeltem semmit és senkit. Mindenki mintha lassított felvételben mozogna körülöttem, a hangok pedig teljesen elmosódtak. 

 Nem tudtam pontosan milyen célból, de a padlóról föltápászkodva kezdtem el tántorogva sétálni. Embereknek mentem neki, de ezek is mind semmiségek voltak; amolyan látomáshoz hasonlóak. A halántékom lüktetett, szívem ezerrel pörgött, elmém ürességtől kongott. 

A hatalmas nappalin átvágva, el tudtam érni az előszobáig; ott viszont muszáj voltam a falnál egy percre megállni. Jobb karomat annak támasztva, lehajtva fejemet kezdtem el, szép adagokban beáramolni tüdőmbe az oxigént. Hirtelen remegni is kezdtem, ennek okáért, hátamat a falnak támasztva, csúsztam le a padlóra. Mellettem egy cipős szekrény volt található, a nappaliból beáramló zene, csóvafények, emberek nevetése, vagy örömteli sikítása odahallatszott. Egyedül voltam akkor megint. Mindenki jól érezve magát táncolt, szórakozott, én pedig... A drogtól és szomorúságtól kábán, csukott szemekkel, a falnak támasztva ültem, egy idegen ház előszobájának padlóján. Nem ismertem a házigazdát, sőt senkit sem ismertem ott. Csak kihasználva az alkalmat, lopóztam be oda, egy hirtelen ötlet folytán.

- Hé haver, minden oké? - egy aggódó hangot alig-alig hallottam meg; az is mintha csupán egy látomás lett volna. Nem tudtam eldönteni, hogy az tényleg a valóság-e, vagy csak a drog  hatása. Elvégre ki szólna hozzám?? - Hahó, jól vagy? Elég rosszul festesz.

Egyre hangosabb lett ez a hang elmémben, így biztos voltam abban, hogy az a valóság. Csak nyöszörögni tudtam, hangszálaim abban a pillanatban felmondták a szolgálatot.

 Egy sóhajt is mintha hallottam volna, mely közelebbről hallatszott. Ekkor vettem észre a homályban egy alakot, ki előttem guggolt. Mintha hosszabb haja lett volna, fekete ruhája. 

Akár egy rabló.

 Ezen röfögve el kezdtem röhögni, mely igen rekedtesnek is volt mondható. Szánalmasnak éreztem magamat akkor, még is röhögtem, mint egy őrült.

Hisz' tényleg őrült is voltam.

- Najó, látom, te totál kivagy... Hazaviszlek. Öhmm... - akadt meg kissé mondandójában. - Tudod merre laksz?

Ekkor egy rózsaszín fénycsóva, a nappaliból, pont az előttem guggoló srác arcát világította meg. Iszonyúan ismerősnek hatott valamiért. És tetszett is.

Nem voltam ura testemnek. Remegve emeltem fel jobb karomat, és ugyanennyire remegve érintettem arcához tenyeremet. A fénycsóva még mindig bevilágította Őt. Sima bőrt éreztem kezem alatt, de ami legjobban megfogott akkor; az a szeme volt. Csodálva meredtem rá, ajkaim szétpattantak.

 Aztán ez a pillanat véget ért; a fénycsóva eltűnt.

Torok köszörülve vette le kezemet magáról, majd megszólalt:

- Úgy tűnik, nagyon gázul lehetsz... - sóhajtás - Rendben, akkor elviszlek magamhoz, és holnap, ha jobban leszel, hazaviszlek... - tudtam jól, és biztosan Ő is, hogy csak magának mondja ezeket a szavakat. Elvégre, én fel sem fogtam azokat.

A kocsijához, a vállába támaszkodva lépkedtem, Ő pedig engem támogatva "terelgetett". Közben nyöszörögtem, érthetetlen mondatokkal, s szavakkal nyafogtam. Az utcán alig-alig lézengett valaki, és a házból a hangos zene, odáig is elért. Lábaim a járdán akartak többször is összecsuklani, és szuszogva lélegeztem, mintha éppen aludtam volna.

- Már csak egy kicsi, ne add fel! - biztatott, a számomra még mindig idegen fiú.

Egyet bólintva tettem, amit tanácsolt. Nem adtam fel.

 Amint elértük az utca végét, még úgy is lehetett hallani a zenét. A levegő csípős volt, a csillagok pedig behálózták a sötét eget. Ahogy felnéztem, mintha egy fényes vonal ment volna el a fejünk fölött. Mikor felfogtam mi az, hangosan fel akartam kiáltani, de csak egy nyöszörgésre futotta...

- Hullócsillag - majd elkezdtem köhögni.

Erre a számomra még mindig idegen fiú megállt, és a hátamon aprókat ütögetve próbált segíteni. Amint helyreállítódott a légzésem, megszólalt.

- Mi mondtál az előbb? - ekkor pedig egyenesen a szemébe néztem. 

A mellettünk lévő utcai lámpa fénye világította be akkor Őt. Hosszabb, barna haj, mely néhol göndör volt. Mélyreható szemek, pont jól metszett ajkak. Ezeket vettem észre akkor.

 Csodálva meredtem szemeibe, majd megismételtem, több erővel hangomban, amit nemrég mondtam.

- Hullócsillag - hebegtem.

Szemei az aggódásból, lágyba fordultak át, és kedvesen el is mosolyodott. Ekkor két gödröcskét véltem felfedezni, két orcáján.

Olyan módon simogatta meg hajamat, mintha egy kisfiú lettem volna. Elnézően tekintett és mosolygott rám.

- Gyere, menjünk.

Christina Perri - Human