To be loved (one shot; Larry)

 Hello! :)

 Egy hihetetlen hosszú, fárasztó és minden egyéb jelzővel ellátott héten vagyok túl. Ma egész nap pihenni terveztem, ami egyet jelent nálam azzal, hogy egész nap az ágyban fekszek, és blogokat olvasok; de úgy döntöttem írok egy apró kis szösszenetet. Tényleg nagyon apró; nem tudom pontosan mennyi oldal. Larry, amint a címből is látszik; egy olyan páros, mely a legesleggyakoribb a bromance blogok körében. Azért remélem nem bánjátok, hogy ilyen párost hoztam. 

 Amit még nagyon, de NAGYON muszáj megemlítenem, az a nem sokára összegyűlő 20 000 megtekintés. Hihetetlen. Fú. Csak köszönni tudok mindent. Számomra felfoghatatlan, hogy engem, egy kis, mondhatni átlagos - vagy éppen átlag alatti - emberrel történjen még ilyesfajta öröm... Szóval köszönöm!!! Csodásak vagytok!!!

 Nyugodtan komizzatok, ne féljetek elmondani a véleményeteket. :)

Remélem elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást kívánok, enjoy!!xxx

 Ha az embert szeretik, de úgy Istenigazából, nehezen tudja felfogni. Nem érti, hogy egy olyan kis csöpp embert, mint amilyen ő maga is, ki szeretné.
 Én sem értettem. Mindennap, mikor együtt voltam Vele, fejemben az a kérdés, egyre csak hangosabb lett. Ez a gonosz hangocska nem hagyott nyugvást nekem. Folyton folyvást követett, nem engedett erős karmai közül.

 A hang, mely görcsösségre és aggódásra sarkallt engem, egyik nap elviselhetetlenné vált. Annyira, hogy éreztem azt a hihetetlen idegességet szívemben, éreztem ahogyan a két fülemből száll ki a füst. Fejem elvörösödött, mindkét kézfejem ökölbe szorult, és legvégül azt is éreztem, ahogyan ennek következményeképpen körmöm beleszánt tenyerembe.
 Csak álltam, és hagytam, hogy ez az érzés felemésszen. Ez a hang, ez a szörny a fejemben átvette az irányítást, ahogyan ott álltam. Ott álltam, és néztem Őt. Néztem, ahogyan nevet, ahogyan szemei körül a nevető ráncok megjelennek, orrát felhúzza kissé. Néztem, ahogyan válla rángatózik, és jobb kezével beleszánt puha hajába. Ő ott ült, az iskolánk egyik tantermében. Abban a padban, melyben mindennap együtt ültünk, és úgy tettünk, mintha az órákra figyelnénk, de közben a pad alatt sokkal jobb elfoglaltságokat is ki tudtunk találni, kezdve az édes és aranyos dolgoktól, egészen a perverz és mocskos dolgokig. Egyszóval dúlt köztünk a láv, ahogyan egyik haverunk, Zayn mondta mindig is. Minden rendben volt körülöttünk, a néha csúnyán néző iskolatársaink már régóta nem foglalkoztattak minket.
 De ott volt az a hang. Az a hang, mely arra sarkallt, hogy egyre jobban magamba forduljak. Nem mertem Lou-nak elmondani, féltem, hogy azt hiszi, kételkedek érzelmeimben. Dehogyis. Pont, hogy nem értettem, miért rám pazarolja élete több idejét is. Elvégre én, a senki Harry Styles hogyan érdemelnék ki egy olyan gyönyörűséget, amilyen Ő maga is?
 Csak ott álltam, a tantermünk ajtajában, és figyeltem, ahogyan barátainkkal - Liam-mel, Niall-lel, Zayn-nel - együtt felnevetnek valamin, és még jobban elvarázsolt. És mikor hajába beletúrt, lélegzetem elakadt, ezután tekintete felém siklott, térdeim megremegtek. Még mindig ugyanannyira szerettem akkor, pedig már két éve együtt voltunk, majdnem a középiskola kezdete óta.

 Egy apróbb lökés lökött vissza szó szerint a valóságba, mely hátulról érkezett, pár gorombább osztálytársamtól, akik be akartak jutni a tanterembe, csak ugyebár én megakadályoztam őket ebben. Meglepetten pislogtam párat, fejemet megráztam, és miután felnéztem, Lou zavart tekintetébe ütköztem.
 Nagy léptekkel közelítettem meg Őket, táskám a jobb vállamon nem kicsit volt nehéz, de ezt már megszoktam, a sok éves gyakorlatnak hála.
Miután egy műmosollyal köszöntöttem haverjainkat, és leültem Lou mellé, pontosan ekkor szólalt meg a csengő, majd ekkor megéreztem a számomra oly'  lélegzetelállító ember közelségét, hátam mögül. Éreztem, ahogyan minden idegszálam hozzá akar kapcsolódni ahhoz a testhez, de ez az iskola, itt nem szabad túlságosan eldurvulnia a köztünk lévő kontaktusoknak. Megéreztem ajkait bal fülemnél, bőröm lángolni és libabőrözni kezdett.
- Tudom, hogy már hetek óta bánt valami, Hazz. És tudnod kell, hogy mindenképpen beszélünk majd erről.
 Szám kiszáradt, szívem hevesen dobogni kezdett; egy olyanfajta érzés tört rám, mintha rajta kaptak volna valamin. Így csak bólintani voltam képes.

***

 Hál' Istennek, hamar vége lettek az óráinknak, ami nekem egyet jelentett a mennyországgal és a pokollal egyaránt. Jó volt, mert végre nem kellett az iskolai padban görnyednem, de rossz volt, mert az a bizonyos nehéz beszélgetés, Lou és köztem még hátra volt.
 Ott álltam, és csak meredni tudtam, nálam alacsonyabb alakjára. Ott álltunk, és az óceánhoz hasonlító kék szemei enyémbe mélyedtek. A szél fújt, melytől még jobban libabőrös lettem, nem beszélve az előbb említett aggódó, kutakodó, átható pillantásától... Nagyot kellett nyelnem, szám hihetetlen száraz lett megint.
 Csak meredni tudtam tökéletes alakjára, melyről teljességgel le lehetett szűrni a féltést és az irántam való szeretet. Meg persze a zavartságot. Még egyet kellett nyelnem, erre az észrevételre.
- Hazz - nevemet, akár egy bűvös szót, úgy ejtette ki, gyönyörűen vékonyan metszett ajkain, melyek akkor úgy vöröslöttek, hogy szemeim nem tudták figyelmen kívül hagyni azt; de az elkövetkezendő, köztünk elhangzó téma el tudta terelni a vágyamat arról, hogy szenvedélyesen és mélyen megcsókoljam, melytől rögtön felforr mindkettőnk vére.
 Még egyet kellett nyelnem. Csak álltam, zsebre dugott kezekkel, tanácstalansággal egész lényemben.
És ekkor kitört belőlem az a bizonyos kérdés.
-Miért én? - Tisztán láttam szemében az érzelmek kavalkádjának szimfóniáját.
Először zavartság, majd felismerés, később elérzékenyülés és végül hitetlenkedés vette birtokba, csillogással íriszeit.
 Sóhajtva fonta derekam köré karjait, így húzott magához, homlokát enyémnek döntötte. A meleg lehelete csiklandozta azt a részemet belül, mely mosolygásra késztetett és eszeveszett szívverésre.
- Hazz, most elárulok neked egy titkot - suttogta. Lélegzetem elállt. Vajon mire készül? Talán most bevallja, hogy igazából soha nem is szeretett? Testem erre önkénytelenül is megfeszült, de Ő ezt megérezve, még erősebben és szorosabban vont magához. Megnyugodtam, és hagytam, hogy folytassa, szám megint olyan száraz volt, hogy még egyet nyelnem kellett. - Egész életemben arról álmodoztam, még egészen kicsi koromban is, hogy legyen valaki, aki szeret. De úgy igazán. Az, aki mindenhogyan, minden helyzetben, minden kis idióta apróságomtól függetlenül is szeret. - Lélegzetem visszafojtottam az őszinte kitörésére. Túl sebezhetőnek tűnt jelenleg, de ettől csak még szerelmesebb lettem belé. Ajkaim szétpattantak, úgy vettem zihálva a levegőt.
Az eddigi leghatalmasabb nyelésemmel rákérdeztem:
- És úgy érzed, sikerült megtalálnod? - hangom karcos búgásnak hallatszott csupán, nem volt biztos.
 Eltávolodott kissé tőlem, mélyen szemeimbe nézett, úgy, hogy még nagyobb zihálásra kényszerítsen; hogy térdeim eszeveszetten elkezdjenek remegni. A légszomjamról nem is beszélve.
Apró mosolyra húzta még mindig vöröslő ajkait, és bólintott egyet.
- Igen.
És pontosan ekkor zuhogni kezdett az eső, mintha ezzel megpecsételte volna az eddig köztünk zajló, meghitt és őszinte beszélgetést.