Little pieces of hope (one shot; Niam)

Hy!:))

Annak ellenére, hogy a napokban semmilyen - ismétlem: semmilyen - visszajelzést nem kaptam írásaimra; folytattam tovább azt. Nem tudom, hogy mi történt; de ennek ellenére nem hagyom abba.

 Ez a one shot elég hosszú lett, pontosan nyolc oldalas. Megint csak egy különleges one shot-tal érkeztem hozzátok, hiszen ez egy Niam-es, bromance-s. Most másmilyen írásmódot alkalmaztam, kissé lazábbat. Nos, ennyi mondani valóm lenne ehhez; jó olvasást kívánok, és nagyon remélem, hogy kapok most már valami visszajelzést. Enjoy!xxx

 Van, hogy az életben adódnak lehetőségek. Lehetőségek a változás, az újdonság felé; amit Nekünk, embereknek ki kell használni. Legyen bármiről, vagy éppen bárkiről szó; le kell csapni erre, a pótolhatatlan lehetőségre. Hogy miért? Ez egyszerű.
 Mert megtehetjük.
Amíg adódnak ilyen lehetőségek, addig ki kell használnunk, mert egy nap talán már nem lesz. Nem halaszthatjuk el, nem nélkülözhetjük; meg kell ragadni, és el nem engedni.

 Az egész kétezer-tizennégy nyarában kezdődött. Forró, nyári nap volt; a Nap, a fényes, forró, nagyon-nagyon forró Nap annyira sütött, hogy az utcákon járó embereken nem lehetett más ruhát látni; csakis rövid, vagy könnyű anyagú ruhákat, mely nem nehezült a testükre. Az utcák szinte forrtak, annyira sütött a Nap; illetve az utcán sok fagyizó, és jégkásázó embert lehetett látni. Gördeszkázó, bicikliző, görkoris tiniket pillanthattunk meg a parkban, néhol lihegő kutyákat, kik a póráz szörnyű fogságát viselték nyakukon, miközben a kutyák gazdái is majd meghaltak ettől a dög melegtől. Kisgyerekek önfeledten futkároztak; őket nem nagyon izgatta a meleg, nem szitkozódtak a Napra - természetesen -, ők örültek ennek az időjárásnak. Nos igen, a tiszta gyermeki lélek bárminek örülni tud.
 Egyszóval mindenki valahogy kiélvezte a nyár nyújtotta lehetőségeket, kivéve egy embert.
 Még pedig engem.
Engem, akit a szülei egy depressziós tininek tituláltak, csak azért, mert mostanában nem vagyok hajlandó kimenni az utcára, inkább otthon szeretek maradni, a szobámban; mert mostanában alig eszek, és beszélek, meg nevetek. Eddig ebből állt az életem; a házon kívüli szórakozás barátokkal, sok evés, alvás, nevetés, beszélés. Még ha a fejemhez tartottak volna egy pisztolyt, akkor sem tudtam volna abbahagyni a nevetést, beszélést, vagy az evést. Ilyen voltam én, Niall Horan, egy tizenhat éves fiú.
 Azonban mostanra valami megváltozott. Tizenhét éves koromra valami megváltozott, amit én magam sem értek. Sosem voltam az a tipikus tini, - aminek a szüleim őszintén szólva örültek... nagyon is - azonban mintha most együttesen öt ilyen, hisztis tini lennék.

 Sóhajtva húztam el az ablakom függönyét, miután meguntam a boldog emberek életét nézegetni. Szőkés-barna hajamba beletúrtam, és az ágyamba huppantam, párnámba az arcomat belefúrtam, miközben olyan gondolatok cikáztak a fejembe, hogy mekkora egy idióta vagyok és egy lúzer, hogy a nyár közepén inkább itthon vagyok, mint a barátaimmal. Több haverom próbált elhívni már valahova, de nem volt kedvem, így elutasítottam mindannyiszor az ajánlatot. Pedig akartam, tényleg!... Csak valahogy mégsem.
 Ez bonyolult.

- Niall! - kopogás az ajtómon és a nevem hallatszott a szobámon kívülről, az ajtóm előtt; akinek a hangját rögtön felismertem, természetesen. Anya.
 Szusszantottam egyet, és nem szóltam semmit, azonban anyát ez nem nagyon izgatta; benyitott.
- Niall, drágám; mindjárt kész az ebéd. Nem jössz le egy kicsit? Nem jó, hogy folyton itt vagy, a négy fal között - éreztem bal oldalamon az ágy süppedését; majd ezzel egy időben a hátamon gyengéd simogatásokat. Anya mindig is gondoskodó volt, szavával élve én mindig is "az édes kis icipici fia" maradok, bármi történik.
- Nincs kedvem - dünnyögtem a párnába.
 Anya csak sóhajtott egyet, és kezével már nem simogatta a hátamat, csak pihentette rajta.
- Hát jó. Pedig a kedvencedet csináltam - hangjában hallottam, hogy mosolyog.
 Fejemmel érdeklődve fordultam egy kicsit felé, majd megkérdeztem:
- Paradicsomos, fűszeres csirkét? - anya csak bólogatott.
- És palacsintát - még mindig mosolygott, biztosan az járt most a fejében, hogy végre sikerül kirángatni a szobámból engem.
 Gyomrom egy nagyot korgott, amire anya csak nevetett, és újból megszólalt:
- Majd szólok, ha megsült a csirke, már csak pár perc - hátamat kissé megpaskolta, és kisietett a szobából, maga után bezárva az ajtót.

 Sóhajtva fordultam a hátamra, és úgy döntöttem; hosszú hetek után lemegyek végre az étkezőbe enni, és nem a szobámba fogom elfogyasztani az ételt. Hiába, a kajával meg lehet fogni engem. Ez a gyengém.

***

- NIALL HORAN! ITT, AZ ÉTKEZŐNKBEN! MEKKORA MEGTISZTELTETÉS! - bátyám nem tudta kibírni megjegyzés nélkül, amire én csak a szememet forgattam.
 Kész volt az ebéd, én pedig lesántikálva a szobámból, a házunk földszintjén elhelyezkedő étkezőjébe mentem, és addigra már ott volt az egész család. Anya, apa és Greg, a bátyám.
Kissé kínosan éreztem magamat, pedig Ők csak a családom, mégis... Mégis furcsán és kínosan éreztem magamat.
- Greg! - anya, egy tál paradicsomos csirkével szambázva jött be az étkezőbe, és szemével, illetve hangjával szúrt a bátyámra. Erre már Greg elhallgatott, de látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.
 Néha úgy érzem, a bátyámnál sokkal érettebb vagyok, pedig három évvel idősebb nálam.

 Lehuppantam az egyik üres székre, és szedtem magamnak egy kis csirkét, salátát, és krumplipürét. Nyammi.
 Miután elmondtunk egy imát ebéd előtt - ez nálunk egy szokás -, azután hozzáfogtunk az étel elfogyasztásához.
 Hosszú percig csend honolt az étkezőben, amit apa szakított meg.
- Niall - amint megszólított, érdeklődve néztem rá, miközben a falatot lenyeltem.
- Igen? - kíváncsian meredtem rá, és volt egy sejtésem mit szeretne nekem mondani.
- Ma vacsorára az egyik ügyfelem családját várjuk, szeretném... - anya köhincselésére kijavította magát gyorsan - ... szeretNÉNK ha Te is megjelennél a vacsorán. Megoldható lenne? - Nos, nem erre számítottam, és kissé megnyugodtam, hogy nem a furcsa viselkedésemről akart érdeklődni. Kék szemével mintha könyörgött volna nekem, amit annak tudtam be, hogy elég fontos ügyfelét látjuk el vacsorára.
Nos, őszintén szólva nem nagyon volt kedvem idegenekkel bájologni, de láttam apán, hogy ez fontos neki. Így kissé hezitálva, de bólintottam, majd megszólaltam:
- Oké - rövid, de lényegre törő választ adtam.

Ezután csak Greg főiskolás kalandjairól beszélgettünk, amin sokszor felnevettem, de úgy őszintén. Láttam anyán, hogy tetszik neki, hogy végre nevetek.

***

 Kényelmetlenül éreztem magamat abban az elegáns ingben, amit apáék rángattak rám, és ami még Greg-é volt régebben. Szőke hajam felzselézve meredt felfelé, kék inghez illő, sötétkék nyakkendő volt rajtam. Furcsa volt, hiszen nagyon rég - az iskolai ünnepségen, mikor a nyarat köszöntöttük - volt utoljára rajtam ilyen, azonban nem volt rossz. Tényleg.

- Milyen fessek ma a fiaim! - anya meghatódottan meredt ránk, mikor egymás mellé állított minket, a nappalinkban, hogy - az ő szavaival élve - jól megnézzen minket magának.
 Ami anyát illeti, ő is nagyon csinos volt, fekete egyberuhát viselt, melynek nyakán apró, csillogó kövecskék helyezkedtek el. Nem vitte túlzásba sminkelést sem; hiszen anya mindig is ilyen volt. Egyszerű, de nagyszerű. Természetesen is szép.
 És ami apát illeti, ő is nagyon "fess" volt. Ő öltönyben volt, amely sokkal elegánsabbnak hatott, az én ingemhez képest. De hisz' nem én vagyok fontos, hanem apa, hiszen miatta van ez az egész, meg az ügyfele miatt, úgyhogy nem nagyon izgatott.

A családi idilli pillanatunkat egy csöngetés szakította félbe, és a szüleink rögtön az ajtóhoz siettek, élen anyával. Mi Greg-gel csak mögöttük bandukoltunk, látszott mindkettőnkön, hogy nem nagyon van kedvünk ehhez.
- Hé, Niall! - Greg szokásához híven nem bírta ki, hogy ne mondjon valami frappánsat, azonban reménykedtem egy biztató szóban - Ha az ügyfél családjában lesz egy dögös csaj, itt és most lestoppolom! - csak forgattam a szememet, majd a már egymást üdvözölt szüleinkre és az ügyfélre és feleségére koncentráltam. Próbáltam mögéjük pillantani, hátha tényleg lesz valami "dögös csaj" Greg szavaival élve, az ügyfél családjában, azonban akkor nem láttam még senkit.
 Ami az ügyfelet és feleségét illeti, szimpatikusnak tűntek; őszintén azt hittem, hogy valami mogorva, szigorú embereket fogadunk otthonunkba, de nem. Nem így történt.
Néztem, ahogyan üdvözlik egymást szüleim, és az ügyfél pár; majd ekkor következett a bemutatkozás. Jaj ne, nincs kedvem ehhez. Most bájolognom kell majd.
- Mr. és Mrs. Payne beszeretném mutatni önöknek a fiaimat, Greg és Niall Horan-t - apa dörmögő hangja büszkeséggel telve volt tele, amit nem sokszor szoktam hallani.
 Mr. és Mrs. Payne kedvesen mosolyogtak ránk, amit viszonoztunk - természetesen.
- Mr. és Mrs. Horan mi pedig be szeretnénk mutatni az egyetlen fiunkat, Liam Payne-t - ekkor vettem csak észre Őt.
 Barnás bőrét egy bordó színű ing takarta, ehhez illő bordós nyakkendővel, mely tökéletesen állt neki. Aranybarna haja neki is fel volt állítva, kiemelve férfias arccsontját, pisze orrát, dús ajkait és a... mogyoróbarna szemeit, mellyel érdeklődve néz végig rajtunk, majd hirtelen megállapodik rajtam a szeme, kedvesen elmosolyodik, és biccent egyet, el nem szakítva rólam a tekintetét.
Miért is néztem meg ennyire részletesen ezt a fiút? Miért is kezdett el hevesebben verni a szívem az átható tekintetére, mely nem engedte el az enyémet? És miért is érdekel engem egyáltalán egy fiú? Furcsa érzéseim támadtak, melyeket soha nem éreztem, még egy barátnőmnél sem. Mi ez?!

 Már csak akkor kaptam észhez, mikor apáék az ügyfelet és családját kitessékelik a kertünk teraszára, ahol már szépen meg volt terítve minden, egy nagy asztalon.

***

A vacsora egész kellemesen telt, és akár én is sokat nevethettem, szórakozhattam volna, mint Greg, anya, apa, ügyfél és felesége, azonban ez nem ment. Feszélyezett a mellettem ülő fiú, még ha nem is csinált semmit, mégis néha éreztem magamon a pillantását, és mikor vacsora közben például szednem kellett magamnak kaját, akkor Ő szívélyesen felajánlotta segítségét. Ennek fordítva kellett volna történnie, hisz' mégiscsak Ő a vendég, de ráhagytam. Sokszor összeért a karunk, vagy a lábunk, ha csak egy-két másodperc erejéig, mégis forrt ott a bőröm. Mi történik velem? Minden percben ezt kérdeztem magamtól.

Apa éppen egy hú-de-szuper-viccet-és-egyben-családi-történetet mesélt, melybe teljesen beleélte magát, és mindenki érdeklődve hallgatta, kivéve engem, és a következő pillanatban azt is megtudtam, hogy a mellettem ülő fiú is kivétel volt.
Liam úgy tett, mintha annyira beleélné magát apa mesélésébe, mintha annyira érdekelné, amit mond, azonban ekkor meglepő dolgot tett.
 Bal tenyerét rátette a hozzá közelebb lévő lábamra, a jobb lábamra. Először csak a térdemre rakta, azonban ettől függetlenül én kővé dermedtem, hiszen ez  mégsem olyan helyzet, hogy ilyen tetteket tegyen ez a fiú felém, főleg, hogy nem is ismerjük egymást. Nagy és meleg tenyerével egyre feljebb simogatott - mert mostanra már simogatni is kezdett -, amitől a jobb lábam összes izma megfeszült, számon élesen szívtam be a levegőt, és összehúzott szemöldökkel néztem rá az arcára. Azonban arca még mindig érdeklődő arcmimikákkal hallgatta apa mesélését, egy arcizma sem rezdült meg.
 Már majdnem elérte a piros zónát, mikor kezeimmel hangtalanul leráztam azt, és rögtön fel is pattantam a a helyemről. A szék hangosan nyikorogva húzódott ki alólam, és az összes szempár rám szegeződött, apa is abbahagyta a mesélést, és végre Liam is rám nézett, szemében láttam egyfajta pajkosságot, ajkán pedig egy aprócska mosolyt.
 Zavartan és dadogva szólaltam meg:
- Én... izé... Szóval, gondoltam idehozom a desszertet. Nem baj, anya? - családom csodálkozva nézett rám, hiszen soha nem szoktam segíteni semmilyen házi munkában, Liam szülei pedig egy mosollyal pillantottak rám, szemükben mintha valamilyen tiszteletet láttam volna irántam.
Ezt Mrs. Payne következő mondata igazolta is:
- Ó, Niall, Te milyen tisztelettudó vagy! Nagyon segítőkész gyereketek van Bob! - Mrs. Payne csilingelve beszélt, anyáékhoz fordulva, azonban szüleim csak furcsállva  meredtek rám.
Apa egy szusszanással válaszolt:
- Ó, köszönjük... Igen.-. Öhm... Mi is nagyon büszkék vagyunk rá... Khmm... - apa zavarban volt, ez tagadhatatlan.
- Liam, segíts neki! Legalább tanulsz Tőle! - Jaj ne. Ezt nem hiszem el.
 Pont azért akartam elmenni az asztaltól, hogy minél messzebb kerüljek Tőle, de úgy néz ki, ez nem a szerencsenapom.
Liam-et nem nagyon zavarta anyja szúrása, mellyel gondolom az otthoni viselkedésére próbált utalni; boldogan állt mellém, és szólt szüleihez.
- Persze, örömmel - vigyorgott. Vigyorgott, mert tudta; zsákutcába kerültem. Elkerülhetetlen, hogy kettesbe ne maradjunk.
- Ó, köszönjük, a Ti fiatok is igazán segítőkész! - anya hangjában még mindig hallottam, hogy furcsállja viselkedésemet, azonban rám, illetve... ránk hagyta - A hűtőben van, és vigyázzatok, mert nehéz és... - közbevágtam. Nem kellett a duma, csak minél előbb el akartam onnan húzni, és úgy gondoltam beszélek is ezzel a Liam-mel. Nem tapizhat le csak úgy engem! Engem, ki egy fiú, mint Ő!
- Rendben van, megoldjuk - és ezzel sietősen elindultam a konyhánk felé.
Amint beértem, az egyik konyhapultnak dőltem, karjaimat összefontam magam előtt, és úgy vártam a kissé lemaradt Liam-et.

Belépett, és mosolyogva mért végig, majd közelebb jött hozzám. Megállt előttem, és Ő is karba tette a kezeit, leutánozva engem. Egy szusszantással leengedtem karjaimat, majd megszólaltam:
- Mégis mit képzelsz?! Hogy lehet valaki annyira perverz, hogy egy családi vacsorán letapizza, a mellette ülő, AZONOS NEMŰ - emeltem ki a számomra igen fontos tulajdonságot - embert, mint Te?! Egyszerűen, az eszemet eldobom! - ekkor már járkálni kezdtem fel, s alá a konyhában. - Tudod, ilyeneket még csak filmekben láttam, azt hittem a valóságban nem szoktak ilyeneket csinálni, mert.... - közbevágott, egy vigyorral a képén.
- Hmm, milyen filmeket szoktál Te nézni? Megnézhetnénk együtt őket! - legszívesebben letöröltem volna róla azt az önelégült képet. Nem tudom hogy csinálta, de nagyon dühbe gurultam miatta, szinte éreztem, hogy vörösen izzott az arcom.
 Dühösen fújtatva elé sétáltam, és a konyhapultnak támasztott testét bekerítettem karjaimmal, amin csak még jobban vigyorgott.
- Na idefigyelj! Nem vagyok meleg! Érted?! NEM. VAGYOK. MELEG. Szóval fogd fel, nálam nincs esélyed, oké?!
- Nem feltétlenül kell melegnek lenned hozzá. Lehetsz biszex is, mint ahogy én is - vont vállat, és még mindig vigyorgott.

Mérgesen fújtattam az arcára, majd a hűtő ajtaját szinte kirántottam. Amint megtaláltam a csoki tortát, amit anya készített; megpróbáltam kivenni.
Lehajolva szenvedtem vele, hiszen mégis csak elég nehéz volt. Anya jó nagy tortát sütött - szokásosan.
- Ne segítsek? - önelégült hangja újra belehasított az elmémbe.
Fújtatva válaszoltam:
- Nem!
Nem foglalkozott a válaszommal és a tiltakozásommal; két nagy és meleg tenyerét ráhelyezte derekamra, így félretolva engem kissé, hogy a hűtőhöz férjen; és a bőröm forrt a keze alatt, megint csak.
Együttesen szedtük ki a tortát - a nagy, nagy tortát -, kissé nyögdécselve.
- Anyukád kinek csinált ennyi tortát?! Egy hadseregnek?! - még mindig mérges voltam rá, azonban nem bírtam ki, hogy erre a mondatára ne mosolyogjak.
- Ő ilyen. Mindig túlzásba viszi a főzést és sütést - szépen, lassan haladtunk a teraszunk felé.
- Furcsa - jegyezte meg, hangjában hallatszott a tényleges furcsállás.
- Micsoda? - néztem rá, miközben azért figyeltem a lábam elé is, hogy el ne essek.
- Furcsa, mert rohadt jó tested van, már így, ruhában is látszik, ahhoz képest, hogy ennyi ételt szoktatok enni - nem tagadom, kissé elpirultam. Jól esett a bókja, de emlékeztetni kellett magamat, hogy ez nem helyes. Ő egy FIÚ! És én nem vagyok meleg... Se biszex!

Nem válaszoltam bókjára, de hallottam ahogy még felkuncog - gondolom a vörös képemre -, és ezután már kint is voltunk a teraszon.

***

Teltek a hetek, a nyárnak a végéhez értünk rohamosan, és a Payne család minden hétvégén, sőt néha egy héten többször is eljött hozzánk. Nem tudom, mennyi köze van ehhez Liam-nek, de gyanítom, Ő is lelkesen támogatta látogatásaik ötletét. A szüleim és Liam szülei már olyannyira összenőttek, hogy mikor ilyen összejövetelek történnek nálunk - mert eddig mindig csak nálunk volt -, akkor az egész ház zsong a nevetésektől, amik szüleinkből áradnak. Greg és Liam is nagyon jól összehaverkodtak, én voltam az egyedüli fekete bárány közöttük. Liam persze nem állt le. Mindig, minden alkalmat megragadott a felszedésemre, amelyért gyakran le is szidtam, amin persze csak vigyorgott. Legutóbb közölte velem, hogy "úgy is meg fog engem nyerni", amire csak a szememet forgattam. Mi vagyok én, valamilyen tárgy, hogy meg kelljen nyerni?! Nevetséges.
Azonban be kell látnom, hogy kezd egyre jobban vonzani engem ez a fiú, amit persze mélyen titkolok előtte. Azokat a pillanatokat szeretem a legjobban, mikor olyan segítőkész és gondoskodó. A perverz, megnyerő, flörtölő énjét nem szeretem.

A mai napon ezúttal mi mentünk a Payne házba, vacsorára. Izgultam, magam sem tudom, hogy miért, csak izgultam. Nehezen, de beismerem, hogy szükségem van Liam-re, valamiért szeretek Vele lenni, habár ez nem látszik rajtam.
 Mikor odaértünk, szokásos boldog fogadással fogadták egymást a szüleink, Greg Liam-et, a felnőttek minket, Greg-gel, a szüleink Liam-et; és persze Liam nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze nekem azt, hogy most is "milyen dögös vagyok" - persze csak halkan, hogy csak én halljam. Mintha direkt arra utazna, hogy engem az őrületbe kerítsen. Mellesleg nem vagyok lány, hogy dögösnek nevezzen.

Már a desszertnél tartottunk, mikor Liam anyukája megszólalt.
- Liam, mi lenne, ha Niall-nek megmutatnád a szobádat? Biztosan jól ellennétek, hiszen mégis csak egykorúak vagytok - Liam egy óriási vigyort villantva bólintott egyet, majd fejével biccentett nekem, ezzel azt üzenve, hogy kövessem.
 Nem értettem, hogy Greg miért nem jöhetne velünk, hiszen csak három évvel idősebb, de rájuk hagytam.
Amint beléptünk a szobájába, a derekamat fogva, neki tolt a tapétás falnak. Időm sem volt reagálni, már neki szorított a falnak testével.
Zihálva meredtem a szemébe, testemben ismeretlen hullámok törtek fel, melyeket Liam ezzel a tettével ért el. Bevallom, álmodtam már Liam-mel ehhez hasonlókat, de próbáltam nem foglalkozni velük, és azt mondogatni magamnak, hogy "nem tetszik Liam, nem tetszik Liam". De a francba is. Tetszett ez a mozdulata.
 És ahogy komoly arccal mered az én szemembe, ahogy Ő is zihál, ajkai szétpattantak, miközben szemében furcsa fény gyulladt; egyenesen mintha áram rázott volna meg. Borzongatóan jó volt, ahogyan ezután gyengéden, remegő kézzel megsimogatta arcomat, majd hajamba túrt, és ajkával egyre közelebb ment az én ajkaimhoz.

Az eszem vadul ellenkezett, azonban a szívem... a szívem korántsem.
És hagytam. Hagytam, hogy ajkával gyengéden rám tapadjon, majd nyelvével lassú táncba hívja az én nyelvemet. Selymes hajába túrtam, és így még jobban elmélyítettem a csókot.
 Egyre jobban nekem feszült, és ez tetszett. Sőt, azt akartam, hogy eggyé váljon velem. Furcsa, mi?!

Erősen zihálva váltunk el, és sokáig egymás szemébe meredtünk. Homlokát az enyémnek döntötte, és kissé lihegve szólalt meg.
- Niall... Én... Sajnálom, ha úgy gondoltad, hogy erőszakos vagyok Veled, vagy hogy csak ki szeretnélek használni, esetleg, hogy csak egy kaland vagy a számomra. Mert nem. Nem csak egy kaland vagy, vagy csak egy a "sok" fiú vagy lány közül. Én... Szóval... Khmm... Kedvellek. Nagyon is - mosolyogtam zavartságán és szavain.
 Kénytelen voltam bevallani először is saját magamnak, hogy nekem is tetszik Liam, és csak ezután válaszoltam neki.
- Azt hiszem... Én is kedvellek Téged, Liam. Tényleg. Az összes hülyeséged ellenére, amit eddig elkövettél - a végén egy kicsit kuncogtam, hiszen ekkor eszembe jutott minden marhasága, mellyel flörtölni próbált.

Mosolyogva nézett a szemembe; és pontosan ekkor jöttem rá, hogy az elmúlt hónapokban mi is volt a bajom. Hiányzott nekem a szerelem. Hiányzott nekem egy társ, és furcsa, de csak így, tizenhét évesen tisztázódott le bennem, hogy biszex vagyok. Vagy lehet, hogy csak Liam jön be nekem, mint fiú; nem tudom. De nem is érdekelt.
 El tudtam képzelni Liam-mel egy tartós kapcsolatot, tényleg. Mert tényleg tetszik nekem. Minden percben egyre jobban.

Tudjátok, van, hogy az életben adódnak lehetőségek. Lehetőségek a változás, az újdonság felé; amit Nekünk, embereknek ki kell használni. Legyen bármiről, vagy éppen bárkiről szó; le kell csapni erre, a pótolhatatlan lehetőségre. Hogy miért? Ez egyszerű.
 Mert megtehetjük.
Amíg adódnak ilyen lehetőségek, addig ki kell használnunk, mert egy nap talán már nem lesz. Nem halaszthatjuk el, nem nélkülözhetjük; meg kell ragadni, és el nem engedni.

Ezt hívják a remény kis részének. Remény a jobb, új élet felé; mely csakis jobb irányba vihet Téged, és a körülötted lévőket. Ez így van rendjén. Hagyd, hogy ez a kis remény is megtaláljon Téged, majd hogy elsodorjon magával.
 Hidd el, jó lesz.