2012. május 13.
Az alig tizennyolcat betöltött fiú felsóhajtott. Ujjbegyei fehér színt vettek fel, amint a kormányt olyan erősen megszorította, hogy a vér ne tudjon beáramlani azokba a testrészeire. Homlokát mély bemélyedések díszítették, köszönhetően a hatalmat nyert gondolatainak. Túl sok minden nyomasztotta, hogy nyomban tonnás nehézségűnek érezte az életet.
A lélegzést, a mozgást, a
pislogást. A jelenlegi tevékenységét csupán rutinból nem szakította
meg: méghozzá az eszeveszett vezetést ezen a páratlan, csendes -- túl csendes úton.
Mindennap emellett a
nevezetes és sötét erdő mellett hajtott végig munka után és odafele is.
Legendák övezték, illetve történelmi históriák, amelyeket
ideköltözésének huszonnyolcadik napján tudott meg -- igen, napra
pontosan tudja, hisz számolta az akkor és ebben a pillanatban is
elvesztegetettnek érzett perceit Romániában; abban a fals reményben,
hogy egy nap már nem kell itt lennie. Éhes fenevadakról, magas
mértékegységben megjelenő paranormális megjelenésekről, mozgó fákról és
növényekről, beszélő rovarokról és állatokról hallott, akiknek az emberi
hús volt a kedvencük leginkább. És ki ne felejtsük az ufó látogatásokat
is, amelyekről a legtöbb kitalált hír az erdő kellős közepén terjedt el
az országban. Hiszen ott nem állt semmi. A Nagy Semmi: még gazok sem
piszkították be a koszos színű talajt. Gabona körhöz hasonlított, amely
csupaszon virított, így nem volt az embereknek nehéz következtetniük.
Harrynek minden
alkalommal eszébe jutnak ezek a történetek, amikor erre jár. Tekintve a
pénz szükségletét anyjának és neki: ez elég gyakori. Csupán azt kívánta,
bár ne ilyen módon tenné ezt. Akárhányszor gondterhelten elszáguldott
itt, és a vágyott életére gondolt, furcsa érzés haladt végig a testén.
Mintha gyenge áramütés siklana végig rajta, amely arra figyelmezteti: a
jelenben éljen, mert igenis itt a helye. Van célja és szerepe az
életben.
Éppen ezért sosem fél.
Csak nevet az összes félemlítőnek szánt histórián. Hiszen egy hely,
amely ekkora megnyugtatást nyújt számára tiszta levegőjével, kizökkentő
érzeteivel és gyönyörűséges, burjánzó növényeivel, hogyan is ijeszthetné
el Harryt? Sőt, mintha otthon lenne.
Ez a pillanat is ekképp nézett ki.
Ahogyan a rádió halkan
dalt váltott a megszokott érzet felerősödött. Ujjbegyei újra bőrszínűvé
változtak vissza, teste és lelke nem nehezedett el tehetetlenül, illetve
a tevékenységei könnyebben mentek neki.
Így hát feljebb
hangosította a dalt. Üvöltött a zene. A dallam együtt szólt a tücskök
hegedűszójával, az óriás pókok lábának dobolásával, a farkasok
vonyításával, és Louis kiskirály a hangra felfigyelt. Harry legörgette
trabantjának ablakait és a szöveget telitorokból ordítani kezdte. Nem
számított, ha eltévesztette, mert szabadnak érezte magát. A szavak nem
számítottak, csak az érzés. El akarta fogni, megmarkolni és soha el nem
engedni.
Az út vége felé száguldott. A régi trabantjának motorja hangosan zümmögött, és az utolsó zeneszók tűntek fel, amikor megtörtént.
Beleütközött az örök
Sorsába. Szerencsére nem szó szerint, épphogy meg tudott állni ügyes
reflexeinek hála. Kocsijának kerekei hangos vinnyogással, Harry pedig
zakatoló szívverésekkel és kigúvadt szemekkel nyomta a már zsibbadt
lábával a féket.
A kiskirály a
megszeppentség kisebb jelét sem mutatta. Édes mosollyal lázasan
integetni kezdett, miközben Harry felfogni is képtelen volt a helyzetet.
Az éj közeledett, a
csillagok feltűnni tűntek, még a Hold is telítettnek tűnt, ahogyan rájuk
világított sápadt fényével. Hirtelen csöndesnek tűnt minden. Újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése