2017. november 26., vasárnap

Beautiful now (one shot; Larry)

http://40.media.tumblr.com/62806146913c24fa18d5ceb78705b140/tumblr_nilu4byDRL1s39e1mo1_r1_500.png


 Amikor felkeltem az izmos mellkas, illetve annak tulajdonosának hideg hiánya fogadott.
Morogva, csukott szemekkel kezdtem el jobb karommal jobbra tapogatózni -- hiszen az az Ő fele volt mindig az ágyban... Legalábbis alvásnál.
 Mélyen kellett csalódnom: senki és semmi sem volt ott. Semmilyen meleg, puha test; semmilyen mézlágyságú tincsek vagy ajkak; semmilyen ezzel teljesen ellentétben álló kemény, kidolgozott has vagy mellkas, esetleg kar.

 Csak az egyik szememet nyitottam ki, a másik csukva maradt, miközben szemöldökeimet frusztrálva összehúztam, ezzel homlokomat ráncossá alakítva.
Homályosan képes voltam kivenni a már felhúzott redőnyöket, az ezáltal beszökő fényes napsugarakat; a mogyoróbarna színű falakat, amelyeken képkeretben lógtak kapcsolatunk alatt elkészült fotóink.
 Mert Harry-nek ez volt a mániája.
Fotózás, fotózás és fotózás.
Közel s távol öt éve vagyunk együtt; ezalatt az idő alatt már meg sem lepődöm, ha például reggel egy kamera kattogásra ébredek csókok helyett; vagy ha szex után a nagy pihegésem közepette szintén erre eszmélek fel.
 Igen igen, H. mániákus fotós volt -- de az ókori kifejezést felhasználva: én voltam a múzsája, akit ennyire őrülten szeretett lekapni.
 Minden pillanatomban...

 Pár percig még lustálkodtam a fekete alapszínű és fehér energiavonalakkal díszített paplanok között az ágyban; nagyokat nyújtózva hagytam, hogy csontjaim feléledjenek és kiroppanjanak.
Elkövettem azt a hibát, hogy mindezt csukott szemekkel végeztem, hisz amikor a fészekszerű hajamba akartam túrni -- minden reggel összevissza áll, így próbálom rutinból mindig kicsit átrendezni --; egy... AZ ismerős hang tört a levegőbe.
 Amikor felkaptam a fejem arra, íriszeim pedig rögtön kipattantak; az első amit észrevettem, az egy csupasz, hosszú és göndör hajú férfi volt; ajkain óriási vigyorral, amit abban a pillanatban harapott be alsóajkánál, amint meglátta felhúzott szemöldökeimet, számonkérő tekintetemet.
 Az a kamera még mindig felém nézett; ott lógott a szerelmem nyakában, a pillangós tetkójának közepét eltakarva.
-- Harry... -- kezdtem, de rögtön félbeszakított.
-- Tudom, tudom; sajnálom, de nem bírtam ki -- hadarta magyarázatként, tekintete mély bűnbánást tükrözött; és kameráját is letette mellém, a sötét faszínű éjjeli szekrényre.
 Felsóhajtva ültem fel, és hatalmas kézfejeinél fogva húztam le őt -- szemei ilyenkor még zöldebbek, mint bármikor, ha rám néz... A reggel ezt teszi vele. Felfrissíti.
-- Nem bánom, ha előtte melletted kelhetek... -- motyogtam, és olyan közel volt az arcunk egymáshoz, hogy az egyik íriszéből a másikba kellett pillantgatnom.
Újra beharapta alsóajkát, és ő is ekképp mélyült a tekintetembe, mint én az övébe.
Arca halvány rózsaszín árnyalatot vett fel -- még ennyi idő után is zavarba tudom hozni bármikor, és ez az egyik dolog, amit a legeslegjobban imádok benne.

 Egy aprót köhintve, még kisebb csókot hintve ajkaimra egyenesedett ki -- testével már be is ugrott a pihe-puha ágy közepére; épphogy nem feküdt rá a jobb lábamra a takaró alatt.
-- Oi! Hazz! -- szóltam rá a mélyen párnába fúró arc tulajdonosára.
Csak morgott válaszul, én pedig már másztam is rá a kidolgozott hátára; bőrünk örömködve élvezkedett egymáson, amikor mindenféle akadály nélkül simultak egymáshoz.
 Ezután a kócos kontyából kilógó, tarkóján pimaszkodó, kis tincseket felhajtva kezdtem el nyálas csókokkal ellepni azt a részt, miközben persze jobb kezem ujjaival is enyhén simogatni kezdtem, a már mozgolódó derekát.
 Morgása már egész méllyé alakult, feje még inkább belesüppedt a párnába; csípőjét pedig feljebb tolta, ezzel pontosan érintve az alhasamat, amely alatt csupán egy bokszer akadályozta meg a reggeli merevedésem szabadságát.

Salted wound (novel; Larry) XII.

2012. május 13.

 Az alig tizennyolcat betöltött fiú felsóhajtott. Ujjbegyei fehér színt vettek fel, amint a kormányt olyan erősen megszorította, hogy a vér ne tudjon beáramlani azokba a testrészeire. Homlokát mély bemélyedések díszítették, köszönhetően a hatalmat nyert gondolatainak. Túl sok minden nyomasztotta, hogy nyomban tonnás nehézségűnek érezte az életet.
A lélegzést, a mozgást, a pislogást. A jelenlegi tevékenységét csupán rutinból nem szakította meg: méghozzá az eszeveszett vezetést ezen a páratlan, csendes -- túl csendes úton.
Mindennap emellett a nevezetes és sötét erdő mellett hajtott végig munka után és odafele is. Legendák övezték, illetve történelmi históriák, amelyeket ideköltözésének huszonnyolcadik napján tudott meg -- igen, napra pontosan tudja, hisz számolta az akkor és ebben a pillanatban is elvesztegetettnek érzett perceit Romániában; abban a fals reményben, hogy egy nap már nem kell itt lennie. Éhes fenevadakról, magas mértékegységben megjelenő paranormális megjelenésekről, mozgó fákról és növényekről, beszélő rovarokról és állatokról hallott, akiknek az emberi hús volt a kedvencük leginkább. És ki ne felejtsük az ufó látogatásokat is, amelyekről a legtöbb kitalált hír az erdő kellős közepén terjedt el az országban. Hiszen ott nem állt semmi. A Nagy Semmi: még gazok sem piszkították be a koszos színű talajt. Gabona körhöz hasonlított, amely csupaszon virított, így nem volt az embereknek nehéz következtetniük.
 Harrynek minden alkalommal eszébe jutnak ezek a történetek, amikor erre jár. Tekintve a pénz szükségletét anyjának és neki: ez elég gyakori. Csupán azt kívánta, bár ne ilyen módon tenné ezt. Akárhányszor gondterhelten elszáguldott itt, és a vágyott életére gondolt, furcsa érzés haladt végig a testén. Mintha gyenge áramütés siklana végig rajta, amely arra figyelmezteti: a jelenben éljen, mert igenis itt a helye. Van célja és szerepe az életben.
 Éppen ezért sosem fél. Csak nevet az összes félemlítőnek szánt histórián. Hiszen egy hely, amely ekkora megnyugtatást nyújt számára tiszta levegőjével, kizökkentő érzeteivel és gyönyörűséges, burjánzó növényeivel, hogyan is ijeszthetné el Harryt? Sőt, mintha otthon lenne.
Ez a pillanat is ekképp nézett ki.
Ahogyan a rádió halkan dalt váltott a megszokott érzet felerősödött. Ujjbegyei újra bőrszínűvé változtak vissza, teste és lelke nem nehezedett el tehetetlenül, illetve a tevékenységei könnyebben mentek neki.
Így hát feljebb hangosította a dalt. Üvöltött a zene. A dallam együtt szólt a tücskök hegedűszójával, az óriás pókok lábának dobolásával, a farkasok vonyításával, és Louis kiskirály a hangra felfigyelt. Harry legörgette trabantjának ablakait és a szöveget telitorokból ordítani kezdte. Nem számított, ha eltévesztette, mert szabadnak érezte magát. A szavak nem számítottak, csak az érzés. El akarta fogni, megmarkolni és soha el nem engedni.
Az út vége felé száguldott. A régi trabantjának motorja hangosan zümmögött, és az utolsó zeneszók tűntek fel, amikor megtörtént.
Beleütközött az örök Sorsába. Szerencsére nem szó szerint, épphogy meg tudott állni ügyes reflexeinek hála. Kocsijának kerekei hangos vinnyogással, Harry pedig zakatoló szívverésekkel és kigúvadt szemekkel nyomta a már zsibbadt lábával a féket.
A kiskirály a megszeppentség kisebb jelét sem mutatta. Édes mosollyal lázasan integetni kezdett, miközben Harry felfogni is képtelen volt a helyzetet.
Az éj közeledett, a csillagok feltűnni tűntek, még a Hold is telítettnek tűnt, ahogyan rájuk világított sápadt fényével. Hirtelen csöndesnek tűnt minden. Újra.

2017. április 4., kedd

Salted wound (novel; Larry) XI.

 1978. október 31.

 Elszabadult a pokol. Az Idő törvényei többé nem léteztek, ezzel szabadságot ajándékozva a Föld élőlényeinek. Kolozsvár erdejét érte el leginkább: óriási erejű remegés söpörte végig, és különböző fajta órák mutatói eszeveszett forgásba kezdtek egy ismeretlen erő hatására. Hatalmas, szőrös pókok nyüszögtek; háromszemű mókusok prüszköltek, és cincogó hangjukon kiáltoztak; két méteres, hegyes fogú, húsevő növények magukra húzták óriási zöld leveleiket. Összes élőlény rettegett.
Az Idő egyszer leállt, egyszer újraindult, egyszer pedig hipergyorsan száguldani kezdett.
A Palota kecses és díszes mintájú falain belül kiáltozások hangoztak fel; eddig egyenes háttal, szigorú katonák futkároztak pánikjukban -- az őrület ide is lecsapott. A kiskirály és herceg hálószobájukban tehetetlenül álldogáltak, miközben egymást ölelve figyelték a gyönyörű vakolatot lehullani, a drága ékszereket ripityára törni, és hirtelen minden olyan értéktelennek tűnt, egynek kivételével.
Egymás életénél semmi sem számított jobban abban a pillanatban számukra.
-- Mi történik? -- ordította a fülsüketítő zajba a szerencsétlenül fulladozó Liam. Pánikroham akart utat törni rajta.
Harry olyan gyorsan kapta felé a fejét, hogy a kócos, zilált haja az arcába csapott, ezért el kellett söpörnie szabad kezével, amely nem a rémült kiskirályt támogatta, erősen szorongatva. Hirtelen erősen tikkelni kezdett a bal szeme, így megdörzsölte, hogy fennmaradjon a józan esze. Egy tinédzser és a férje mellett muszájnak érezte, hogy fenntartsa a gondolatait, s azoknak útját.
-- Valami borzalmas -- vallotta be Harry, hiszen eddigi ittléte során nem fordult elő még ilyen vele, és ahogyan elnézte a reszkető kiskirályt, úgy vélte, hogy a másik felével sem. -- Viszont higgadtnak kell maradnunk. -- Ironikus módon ekkor a Palotán kívülről vérfagyasztó sikolyok hallatszottak fel végszóként.
Mindhármójuk hátán felállt a szőr, és az összes izmuk megdermedt. Harry zihálva folytatta mondandóját, hiszen még nem fejezte be:
-- Ehhez hasonló esetekre felkészültem. Tudtam, hogy átélhetünk egyszer ilyet, de ha őszinte leszek, sohasem tudatosult bennem igazán. Gyertek utánam! Gyorsan!

 Az emberek sosem fogják fel igazán, mekkora erejük vannak a szavaknak. Minden egyes betű, hang, dallam, bármiféle zaj, amely elhagyja beszélőink két ajkát, befészkeli magát nemhogy agyunk legmélyebb sarkaiba, hanem abba a megmagyarázhatatlan körforgásba is fejünk fölött -- ott, hol az emberi elmének elképzelése sincs, micsoda és mi lehet az --, ezt pedig hétköznapi nyelven úgy ismerjük, hogy a Sors. A Sors, amelynek erőt adunk életünk irányítására, s annak útjaira.
A szavak, az a sok, dallamos zaj, amely nélkül kommunikációnak helye nem akadna közöttünk, ekkor -- a túlvilág erőivel felszabadulván -- elképesztő mértékű egyveleget alkotott. A gravitációnak nyomása észrevehetetlenül, de nagyobb mértékben nehezedett rá a Föld élőlényeire.
Ez az érzés legintenzívebben Kolozsvár erdejében -- abban a csöpp, de mégis hatalmas birodalomban uralkodott.
 Ahogyan a herceg, a kiskirály és a véletlenszerűen hozzájuk csapódott tinédzser, Liam menekült a szétesett világban, azonbelül is fényes Palotájukban a lehulló tárgyak elől, megérezték elég kellemesen. Óriási migrén tört rájuk, és miközben a tíz elefánt méretűnek is kitett főtermen sprinteltek végig -- Louis és Harry szorosan összekulcsolt kezekkel --, hirtelen Liamnek meg kellett torpannia a kegyetlen, szúró fájdalom hatására fejében. Két tarkójára csapta két tenyerét, azzal a belénk ivódott, fals képzet gyanánt, miszerint ezen cselekedete enyhíti azt. Gyötrően felnyögött, és a kiskirály, illetve a herceg ugyan három méter után, de észrevette a fiatal harmadikat leállni csapatukban. Eközben egy öreg fa lombozatát is kitevő aranycsillár vinnyogó hangokat kiadva csúszott lejjebb és lejjebb fejük fölött, hiszen a Palota eget rengető remegésétől annak láncai szakadoztak el. Az aranykeretből visszaköszöntő alakok festményeken, a falakról nagy zajjal landoltak a drága padlóburkolaton, jelüket adva arról, miképpen törtek ripityára ott. A Kínából hozatott virágcserepek, s vázák eldőltek, így a bennük álló föld és növények összepiszkolták a padlót, hatalmas rendetlenséget okozva az eddig patyolat tiszta teremben. A palota főbejárata tárva nyitva állt, és annak giccses díszei ugyan makacsul kapaszkodtak helyükön, de egy idő után néhányuk, mint a terem többi tárgya, a koszos padlón találta magát. Kintről hangos sikolyok hallatszottak be, amelyek vérfagyasztóan hatottak a bent menekülő hármasra, attól függetlenül, hogy adódott más feladatuk is.
Hiszen Liam képtelen volt bírni a fájdalmat: a térdére esett, mint aki imádkozásra készül. Ez a feltevés nem is akadt messze az igazságtól; Liam ténylegesen istenük összes tagjához fohászkodott, hogy ne hagyják nemcsak őt, de uralkodóját és a herceget meghalni ezáltal a megmagyarázhatatlan esemény által, amelyet semelyikőjük sem igazán értett jelen pillanatban.
Harry és Louis eszeveszett gyorsasággal teremtek Liam mellett, és míg Louis a pániktól létrejött gumótól torkában, illetve összeszűkült légzőjáratának hála képtelen volt megszólalni, addig Harry ugyan akadozott szavakkal, s kiszáradt, rosszízű szájjal, de megszólalt:
-- Liam, m-mi tör-történt? Mi a ba-baj? -- Majd térdre ereszkedett, és az egy gomolyagba összehúzott fiú hátára helyezte az egyik lapátkezét.
A kiskirály és herceg aggódva figyelték az előttük fájdalmasan nyögdécselő, és önmagát szorosan ölelő fiatal srácot, aki ekkorra már arcára olyan erősen szorította két tenyerét, hogy látták ujjait elfehéredni. Épp kilátszott homlokának azon része tenyerei alól, ahol egy vastag ér kidülledni mutatkozott.
Amikor megérintette Harry őt, mintha egy villám csapott volna belé, úgy rezzent össze, és utána eszeveszett remegésbe kezdett. A felettük lazuló aranycsillár egyre közelebb került hozzájuk, és idő kérdése volt csupán, hogy mikor hullik rájuk, szilánkjait beléjük szúrva. Ezt érzékelve Louis még ennél is gyorsabban kezdte kapkodni a levegőt, és az eredeti hangjától magasabban szólalt fel:
-- Harry sietnünk kell! A csillár meg fog ölni mindannyiunkat, ha nem iparkodunk. -- Szavaira a herceg felkapta a fejét, pupillái pedig kitágultak a szituációjuk felfogásakor. Orrlyukai hatalmasra kerekedtek ki, ahogyan a hirtelen adrenalinlökettől megsokszorozódtak a lélegzetvételei. Őrülten pumpálta szívébe, illetve izomvázába vért, és valószínűleg ezért tudott gyorsan és hirtelen cselekedni.
Nem törődve Liam ellenállásával, a jobb vállára csapta a szenvedő, de élő testet, és nagy kezeivel erősen szorította lábait. Már csak a jobbjával tartotta helyén, amikor a másikkal a reszkető párja kezéhez nyúlt, és szorosan összekulcsolva ujjaikat indult futásnak.
Száguldottak a Palota drága falai között. A személyzetük tagjai fogyatkozni látszottak, nem csupán azért, mert kimenekültek az épületből, hanem mert egy-egy szerencsétlen eset folytán néhányuk egy-egy rájuk esett tárgytól a haláluk küszöbén találták önmagukat.
Louis fölsikított, amikor pontosan előttük egy kedves pincérjét -- Kevint, emlékezett vissza a kiskirály; aki mindig gondoskodott kisgyerek korában arról, hogy az apja ellenállását figyelmen kívül hagyva a flancos vacsorák után a zsebébe csúsztasson valami nyalánkságot -- egy ókori, antik, Egyiptomból hozatott szobor nyomta agyon. Vér fröccsent rá, Harryre is, illetve a gondosan tapétázott falakon is, és a még le nem esett, makacsul fennmaradt festményekre. A fészekhajú kiskirály pár pillanatra érezte az életet némán érzékelni, csupán a fülei sípoltak kegyetlenül közben. Mint egy rongybabát, úgy hagyta önmagát vonszolni Harry erős keze által. Szégyellte magát ilyen gyáván cselekedni, ezért ezután arra törekedett, hogy ne mindent a herceg tegyen. Próbált olyan sebességet felvenni, mint amilyet férje is produkált -- habár ez Louis rövidebb lábaival szinte lehetetlenségnek bizonyult.
 Haladtak és haladtak. Minden és mindenki szétesni tűnt körülöttük, de őket nem állította meg semmi és senki sem. Egyetlenegy cél lebegett szemeik előtt: Harry acélbiztos szobája, hol nemhogy biztonságban lehetnek, de az ott lévő, jelenleg őrülten szikrázó gépezethez férhetnek.
A herceg úgy gondolta, talán az az utolsó esélyük. Ez a Palota rájuk eshet másképp, és ha kiteszik a lábukat innen, a kinti világ sem segíthet. Harry gyanította, hogy ez nem egyszerű földrengés. Ez hatalmasabb erejű volt, és a levegőben benne rothadozott az fajta bűzlő, nem e világi szag, amely minden egyes sejtjét nemcsak félelemre, de méregre is ösztökélte. Hisz ez az ő birodalma. Az, amelyet éveken át megvédett és óvott szüntelen. Aztán hirtelen jön ez az idegen erő; ez a bepofátlankodott szörnyűség, és mindent kizárván nem érzett mást, pusztán lelkiismeret-furdalást. Talán még annál is több volt.
Nem járt más a fejében, csakhogy nem töltött elég időt azzal, aki a világot jelentette neki, még annál is többet. Mindezen sötét gondolatok hatására még csontropogtatóbban szorította a kis kezet baljában, és amikor megpillantotta a szürke, vastag ajtót a hosszú folyosón végén végre, megkönnyebbült érzés terjedt el testében hirtelen. Ugyan kismértékű volt, de frissítő a nagy zűrzavarban és pánikban.
A vöröslő, hosszú szőnyeg előttük, majd alattuk még úgy is királyin mutatott, hogy vérfoltokkal, élettelen testekkel, és lehullott vakolatokkal volt teli. Megint csak összetört vázákat, s festményeket kerültek ki, plusz akadálypályaként. Harry vállán Liam már ájultan hevert, és rongybábuként lógott ott.
 Pár méter volt hátra. Ekkor szűntek meg az áram által működtetett világítások, és bekapcsolt a tartalékreaktor. Annak zöldes fénye kísérteties légkört varázsolt az alapvetően hátborzongató szituációra.
Odaértek. A biztonságot nyújtó ajtóhoz. Lihegtek, lég- és rendes szomj uralkodott rajtuk; az izzadtságtól bűzlöttek, érzelmeik és gondolataik tornádóként keveredett össze. A herceg haja homlokához tapadt, szemeiben a pupillái aligha hagyták ott a smaragdzöld színt szeméből. A kiskirály nagyot nyelt, amikor mindezt érzékelte a másikon. Ekképp néztek pár másodpercig egymásra, önkéntelenül is úgy érezve, hogy utolsó pillanataik voltak ezek.
Csak még egy csókot.
Vágyakoztak mindketten. Így Harry remegő kezekkel bepötyögte a kódot, és az ajtó előttük kinyílt. A tágas szobában nem meglepő módon rendetlenség hevert. Gyorsan beszaladtak, s míg Louis rácsapott a gombra, amely bezárta az acélajtót, addig Harry óvatosan lehelyezte egy ottani bőrfotelbe Liamet. Egy pillanatig empátiával telített érzelemmel tekintett le a fiatal fiúra, önkéntelenül is arra gondolva, milyen keveset is élhetett meg a srác.
 Majd egyszerre tekintett egymásra a birodalom két vezetője. A két őrvédője, akik nem voltak és nem éreztek különb, mint mások szerte a világon. Dúlt bennük zavartság, félelem, tehetetlenség, de az az egy darab méginkább kitűnt a többi közül.
Méghozzá a kétségbeesésé.
Csak még egy csókot. Csak még egy ölelést. Csak még egy hosszú, hosszú pillanatot az életből annak karjaiban, aki mindkettejük számára az otthont jelenti.
Így hát ezt tették. Egyszerre mozdultak megint. Csontropogtató ölelésbe fonódtak, majd fájdalmasan egymásra szorították kiszáradt ajkaikat, illetve ugyanezzel a tulajdonsággal rendelkező nyelveik az utolsó táncukat járva simogatták egymást. Harry kezeivel erősen markolta a másik derekát, míg Louis a herceg izzadt hajával tette ugyanezt.
 Hatalmas sóhaj hagyta el csókolt ajkaikat, amikor elváltak. Figyelték pár pillanatig egymás védjegyeit, s a végtelen univerzummal rendelkező íriszeiket magukba vésték örökre.
-- Ha lehetne, minden életemet veled élném le. Szeretlek, Lou -- suttogta a torkában hatalmas gumóval rendelkező herceg. Érzelemterhességében könnyek jelentek meg szemei sarkában, és azok a sós barátok egészen az álláig is lefolytak volna, hogy a piszkos padlóra essenek, mint minden elesett tárgy és személy a palotában; azonban ebben megállította őket a kiskirály. Leheletfinoman eldörzsölte őket hüvelykujjaival, és saját homlokát Harryjére helyezte. Szemeit lehunyta, és orrán kifújta a meleg levegőt, amelyet férje is megérzett. Harry pár pillanatig hunyorogva figyelte a másikat, megbabonázottan és szomorúsággal telve, majd követte a mozdulatait.
-- A szívem örökre a tiéd, Haz. Köszönöm, hogy megtapasztalhattam, milyen szeretni és szeretve lenni általad.
És mindketten sírva fakadtak. Szorították egymást, miközben körülöttük minden széthullani tűnt.
Aztán.
Harry rápillantott az eszeveszetten szikrázó gépezetre, amelyen az IDŐ hatalmas betűkkel díszelgett. Annak eddigi üres képernyőjén megjelent egy klasszikus betűstílussal ellátott szó: ÖRÖK.
És akkor a Kolozsvár erdejének hercege felfogta, hogy mit tett. Igen, valójában nem tehetett semmit fizikálisan avagy varázsigék mormolásával, esetleg kémiai italok kotyvasztásával. A túlvilág ereje erősebb.
Viszont az örök fogalma olyasmi, amely nem e világi. Az örök bármilyen fajta időnél erősebb, és egyenértékű a túlvilággal. Mondhatni beletartozik.
Az örök szó az, amely a jóságot nyújtja mindenki számára. Mindegy milyen vallású, bőrszínű, identitású vagy helyzetű az adott személy, avagy állat, növény, rovar akár. Az összes élőlénynek ez a megmenekülési -- avagy elátkozott útvonala:
Az örökké.
Így Harry herceg remegő ajkakkal, de kimondta, férjének jobb fülébe suttogva:
-- Örökké. -- A forró levegője köztük akképpen késztette őket, de leginkább Louist libabőrre, ahogyan az ezután bekövetkező esemény.
Megállt a földrengés. Megállt minden katasztrófa. A vérfagyasztó sikolyok elmúltak.
Azonban amikor Liam józan szavát meghallották mindketten, ahogyan ölelésük lazulni látszott a szokatlan események következményeként:
Elájultak. A feketeség öröksége elárasztotta elméjüket.
És így történt, hogy megmentette Kolozsvár erdejének királyi párja a Földet, s az univerzum összes bolygóját, galaxisát.
Hatalmasabb erőt nyertek -- hatalmasabbat, mint amilyen a leghatalmasabb erő birtokolt közöttük: a túlvilág. Pusztán a szerelem őszinte őrültsége kellett ahhoz, hogy a szívük teljességével ígéretet kössenek.
Ígéretet, amely őket tán megátkozta, de mindenki mást megmentett. Áldozatuk, akár Jézusé, úgy hagyta élni az összes, drága élőlényt.
 Az emberek sosem fogják fel igazán, mekkora erejük vannak a szavaknak. Minden egyes betű, hang, dallam, bármiféle zaj, amely elhagyja beszélőink két ajkát, befészkeli magát nemhogy agyunk legmélyebb sarkaiba, hanem abba a megmagyarázhatatlan körforgásba is fejünk fölött -- ott, hol az emberi elmének elképzelése sincs, micsoda és mi lehet az --, ezt pedig hétköznapi nyelven úgy ismerjük, hogy a Sors. 
A Sors, amelynek erőt adunk életünk irányítására, s annak útjaira.

2016. december 31., szombat

Salted wound (novel; Larry) X.

1980. augusztus 22.

 A hely koszos volt, és sötét. Leginkább a Pokol berendezéseihez hasonlított ott minden: az omladozó falak és plafon; penészrengeteg a sarkokban; patkányok, csótányok, pókok, szinte felsorolhatatlan élőlényeknek otthont szolgáló helyei, még a legapróbb résekben is. A hiányzó bútorok ürességet hagytak maguk után, egynek kivételével; ami maga az ágy volt -- s az szintén rothadozott. Az üvegablak pusztán szilánkokban állt a helyén, a parketta idejétmúlt és úszott a piszokban. Semmi sem volt már meg.
 És mégis minden: hiszen a kiskirály ugyan remegő, véres kezekkel, egyfajta védekező; összegömbölyödött módon üldögélt a koszos ablakpárkányon, mégis vele egy vonalban, csupán egy kis résben, de ott volt a fény. Kis jobbjában a füstölgő méreg, nevén említve a cigaretta ide-odajárt a fiú szájába, majd a levegőbe lógva szimplán.
 A Nap: ő még mindig látogatta Louist. Verő sugaraival, annak simogató tapintásaival lágyan vigasztalta a kékvérűt.
Ruháját egy kinyúlt, idegen foltokkal teli, fehér rövidujjú; illetve egy hasonló tulajdonságú, csupán farmernadrág tette ki. Fészekhaja zilált volt, arca nyúzott: fáradt.
Mégis az a különleges nikotin mosolyt varázsolt vörös, cserepes ajkaira, és elrepítette messze onnan, hogy szemei egy üvegre is hasonlítottak már.

 Felmerülhet a kérdés: Vajon miért kerül egy gazdag uralkodó e fajta helyzetbe? Az otthona, a cuccai és önmaga miért ilyen piszkos? A kezei miért véresek?
Mindezeken ő is elmélázott hirtelen. És tudta, hogy ez a nap szintén olyasfajta lesz, amikor újraemlékezni fog.
Homályosak voltak számára a régmúlt napok leginkább, viszont az érzelmek -- a szívszorító, gyomorforgató fájdalom -- igencsak intenzíven éltek még benne.
 Egyrészt mert ezt így akarta, szerette volna. Amikor az élet már nem kínál semmi kecsegtetőt, az ember erre asszociálódik: a fejében való elrepülésre. Ez több, mint puszta elvágyódás, mert az még a legnormálisabbnak tűnő személynél is jelen van. Ez már a lélek sikolya volt, amely segítséget kért, de nem kapott meg. Így őmaga cselekedett, s ekképp.
 Másrészt mintha az idő így bosszulta volna meg az egészet. Az összes tettet, amit ellene végeztek régmúlt szerelmével...
Felsóhajtott. A cigarettáról pár, elszürkült szem lehullott az ölébe, és a füst öt másodpercig, ha nem ténfergett arca körül. Frissítőnek érezte a gyorsan jött, gyorsan ment új levegőt, amely a törött ablakon át vándorolt be hozzá. Ez is hiányzott neki. Valami új, a poshadton kívül.


1978.

 Két év. Csupán két, teljes, pimasz év kellett ahhoz, hogy a pusztulás bekövetkezzen és örökké kitartson.
Hogyan is kezdődött?
Ezen esztendő októberében -- a természetfeletti lények kedvenc napján: Halloweenkor megnyílt a kapu is. Az a bizonyos láthatatlan, de minden erőnél hatalmasabb fajta kapu volt, amely lehetővé tette az élők és a halottak közötti átjárást. Még az idő birtokosa is irigyelte ezt. Úgy vélte, hogy valamiféle kompromisszumot kereshet annak tulajdonosával -- ha úgy adódott volna a helyzet, még erőszakot is szemrebbenés nélkül közbevetett volna.
 A krónikák ekképp szóltak: a Világkerekség központja; a hely, ahol megszűnik minden földi törvény, az pontosan az a hely, mely a legveszélyesebb is, hisz a pusztítás a következménye.
Az idő fekete lordjaként asszociált fiatal férfi, apja akarata szerint kívánta megmenteni a világot, még ha ez a nanomásodpercek eltelte alatt más kaliberűvé vált mélylátó szemeiben.

 De nemcsak ő halott a mendemondákról. Harry herceghez is eljutott, aki rögtön felbuzdult: épphogy megfejtette az újonnan elterjedő vírus ellenszerét birodalmában, ekkora falatot vállalt önmagára. Louis kiskirály természetesen nem nézte ezt jó szemmel. Egyénéhez híven kívánta a figyelmet -- azt a fajtát pusztán, amely a kócos hajú férjében létezett, senki másban. Finom mézcsókokra vágyakozott, reggelente tűzforró testre ébredni maga alatt, hisz szokásaként az éjszaka lefolyása közben a másikat letaszítva kényelmesedett el. Az az utánozhatatlan illat: a levendula csodás aromája volt igazán a kedvence. Úgy érezte, másnál képtelen szimatolni többet -- azonban Harry kiléte nélkül, a másik őrült kísérletei miatt, egyre kevesebbszer tudta már érezni.
 Mekkora szégyen is a birodalom királyi párjának tönkre hullania?!
Viszont nem ilyen az élet? Egyszer jó, egyszer rossz, egyszer mindkettő. Fekete, fehér, majd szürke. Majd újra. Úgy, hogy az alapanyagok után meg lehessen festeni a képet: az emberek világát, telis-tele szenvedésekkel, kiderített puzzle darabokkal, később a pihenés gyönyörűségével.
Louis egy és ugyanannak definiálta magát: emberi lénynek. Már látta, hogy vörös vagy éppen kék színű vér nem különb egymástól. Hiába ellenkezik bárki is, minden élőlény a trombitáját addig fújja, amíg tele nem lesz nyállal, hogy ki kelljen tisztítania.
 A birodalom volt Louis trombitája. A zenei eszköz, amely akkor szólalt fel, ha a herceg mellette volt. Hiába próbálta már tisztítani, pucolni, törölgetni, bármit tenni vele: csak kifogyott a lélegzeteiből, és rettentő gyengévé változott. Egy megfáradt emberré.

***

 Liam Payne, a szerény, alighogy felnőtt fiú Harry herceggel is megismerkedett.
Ezen pusztító év októberének elején kezdődött, amikor az őrület még csak készülődőben, masnival a tetején utazott ajándékként hozzájuk, A Palotába.
 A hatalmas, gótikus stílusvédjegyekkel ellátott épületet imádkozó, térdepelő, vagy éppen mormogó mormoták vonták körbe. A birodalomban nem volt szabály arra, milyen vallást is gyakorolhatnak, nemhogy törvényben foglalták volna össze. Jópár bolond, akik zilált aurájukkal tátott szájjal meredtek a Királylakra, általában mindig elkerítették az egész helyet, leginkább a vaskos, aranyló rácsos kapu előtt tették emez procedúrájukat: a tisztelet megadását az önmaguk módján. Furcsa volt. Nem pusztán az, hogy különböző fajtájú lények, talán egy-egy odatévedt ember, legalábbis ahhoz hasonlító jószág odatévedt, hanem a tény maga, amely akképp szólt: ők különlegesek. Ők: mások. Nagyobbak. Tökéletesebbek.
Mint valamiféle robotok.
Harry viselte a szívén elsősorban ezt. És a Nap, amelyet a vörösvérűek Fekete Pénteknek neveznek, a kékvérűek körében ismerten az a fajta időszak volt, amikor a palotájuk körül még az átlagnál is jobban elhatárolódtak az élőfallal. Ilyenkor a loboncos, rugószerű hajjal rendelkező herceg csak ült a leghatalmasabb ablakuk előtt a palotában -- az előtt, amely pontosan a hálószobájukban helyezkedett el... Ironikus módon, tekintve a privátszférát, amelyet annyira hősiesen védtek. (Vastag függönyökkel, redőnyökkel... Sikertelenül.) Az ablak előtti puhapárnás, kiálló részen, az ablakpárkány alatt ült a Göndör, állkapcsát olyan szorosan passzírozta össze, hogy a kiskirály sokszor úgy látta: nem fogja bírni tovább, és ripityára töri azt. De csupán annyi következett be, hogy Harry bal szeme mindannyiszor rángani kezdett. Orrát nagy elánnal vakargatta mérgében, és a forróság csakúgy áradt belőle mindinkább. Őszinte, nagy smaragdszemeivel szúrta a kint letelepedett tömeget -- hisz lehet, hogy a hálószobájuk ablaka a hátsóudvarra nézett, de jónéhány ember pofátlanul oda is betolakodott.
 Harry herceg számtalanszor rákérdezett:
-- Miért olyan különleges ez a nap nekik?
Amire Louis kiskirály pusztán mindig vállat vont, éppoly tanácstalanul:
-- Talán korán ünneplik a Halloweent, igazi középkori jobbágy módra; és ajándékuk jeléül megszentelnek. -- Ekkor jelent meg aznap először a varázslón egy mosoly, és még ha félszeg is volt, legalább Louis tudta, hogy ez az egész helyzet ideiglenes. Nem tart örökké.

Aztán... Egy nap kopogtak ekkor. Ez sosem fordult még elő ezeken a napokon: senki sem közlekedett a palota falaiból ki, s be az épületbe sem. Innen tudta a törékenylelkű kiskirály, hogy valami nem stimmel. Valami történni fog -- az élet kiszúr rajtuk, szólt belső jósa.
 Egy fémruhás katonájuk hatalmas alázattal fejet hajtott, amikor betessékelték hangjukkal. Mellette a kicsinyre összehúzódott fiatal férfi állt: Liam. Louis rögtön felismerte, még hogyha pusztán egyszer is találkozott vele. Rögtön el is terült a kiskirályon egy lágy mosoly.
Odasietett a megérkezettekhez, a hű katonájának biccentve köszöntött -- ő ki is vonult a szobából, maga után hangtalanul csukta be az aranymintákkal díszített, hófehér ajtót --, míg a másik személyt melegen magához húzta. Érezte feloldódni az ölelésük melegségében őt:
-- Liam! De jó téged újralátni! Mesélj, hogy vagy mostanság? -- zaklatta izgatottan Louis a pirospozsgás tinédzsert.
Viszont mielőtt válaszolt volna, egy mély köhintés hangzott fel. Mindketten felkapták a fejüket, és a fehér fényáradat csúcspontjába néztek: a túldíszített üvegablak előtt ez esetben a herceg nem kifelé figyelt már. Sokkalta inkább befelé, homloka ráncosan bonyolódott össze a két szemöldökkel szemei fölött. Azok az íriszek fölött, amelyek libabőrözésre kényszerítették az ajtóban állókat... Természetesen Louisnak másmilyen okból, mint Liamnek.
-- Bemutatsz, Kedves? -- Mindinkább Liamen tartotta a szemeit, karjait pedig összehajtotta maga előtt, mintha valamifajta mérget próbált volna elfojtani.
Louisban felmerült a kérdés ekkor: Miből táplálódik dühe jobban e helyzet miatt, mint a kintitől? A világ sorsa kevésbé foglalkoztatja, mint az otthon melegé?
Rögtön el is öntötte a forróság még jobban a kiskirályt. Apró testével -- nem törődve a paradicsom vörös Liammel -- odasietett férjéhez, és az orrára lehelt egy csókot.
Azt suttogta:
-- Szeretlek.
Harry herceg pedig reagált is, hisz az állkapcsa nem feszült többé, legalábbis kevésbé, s izmai teste tájain alacsonyabb minőségben szolgáltatták számukra erőjük fitogtatását. De ettől függetlenül Liamről nem vette le a szemét, és várakozóan viszonyult a szituációhoz. Még mindig. Várt s várt.
 Az idő szaladt.

***

 Szó szerint, hiszen az Idő éppen Kolozsvár legsötétebb erdejében rohant, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott. Ridegkék palástját a szél erősen lobogtatta, mélyfekete hajával együttesen.  A levegő csípős volt, és valamiféle ellenállással teli: az idő istene önkéntelenül könnyezni kezdett, résnyire nyitott száján bejutott az, és megfájdította torkát. Kreolbőre pirospozsgássá vált, illetve olyan szélsebesen jártak lábai, mint még sohasem. Hiába a rezgő, igencsak jól hallható szavak: katonáinak és védőinek kiáltása mögötte nem hatotta meg őt. Ő csak szaladt és szaladt. Körülötte kíváncsi lények, akik zöldellő fák, bokrok mögül lestek ki, azzal hitegetve magukat: nem látja őket senki. Azonban Zayn érezte a jelenlétüket, és a suta bújócskájukon apró mosoly jelent meg arcán.
Viszont most nem emiatt jött -- siettette önmagát. Nagyobb feladat vár őrá.

És akkor odaért. A helyre, ahol a fekete mágia olyan utánozhatatlan aromája terjeng, mint sehol máshol a Földön. A puszta úgy nézett ki, mint a többi: zöldellő, szokatlanul színesen virágzó álcát vetett magára. Azonban egy részét sohasem tudta igazán betakarni -- a kellős közepét, ahol egy két méter átmérőjű kör helyezkedett el. Nem nőtt rajta semmilyen növényzet, csakis a föld porló, fekete színe uralkodott ott. Zayn rögtön térdre ereszkedett, és az éppen fekete páncélban beérkező katonáit figyelmen kívül hagyva imára emelte a kezeit. Hallotta még alattvalóinak lihegéseit, azoknak mélyről jövő rezgéseit, de a következő pillanatban már transz alatt állt: szemei szorosan lehunytan szerepeltek, de a gyűrődött szemhéjai alatt a szemgolyója mozogni látszott, mint amikor az ember túl nagy álomban szenved.
S habár az Idő ezt mormolta mindinkább brácsa hangján, amely kétségbeeséssel volt teli:
-- Hagyd a sebet sósan. Hagyd a sebet sósan. Hagyd a sebet sósan.
... Mégis a következő pillanatban mondataiban szereplő utasítások az ellenkezőjükre kezdtek átfordulni.
Először térdein, másodszor imába hajló hátán, illetve a magasba emelt, ölelkező kézfejein jelentek meg a sebek: s égni, sziporkázni kezdett a kék, nemes vértől. Védői rögtön utána ugrottak, a hatalmas erőtaszítás ellenére felemelték térdepelő helyzetéből. Egyikük a vállára kapta, és már szaladtak is újra -- vissza, az otthonukba, ahol uralkodójuk gyógyítást kaphat. Mindeközben, a villámként asszociált pillanat alatt az idő istene ugyan majdhogynem ájultan hevert, mint egy szerencsétlen bábu egyik alattvalójának erős vállán, és aligha lélegzett, mégis volt ideje utoljára elmondani ugyanazt, a számára helyes mondatot:
-- Hagyd a sebet sósan -- suttogta nagy elánnal. Majd egy "Kérlek." fejében végképp beszippantotta a sötétség őt: az Időt.

Harry herceg gépe, amelyre az "IDŐ" szó nyomtatott betűkkel rá volt vésve, megremegett. Pöfékelni kezdett füstöt az egyik nyílásából, amely először koromfeketeként, később tiszta, nemesi kékként ragyogott.
 Többé nem az idő istene uralta a világ rendjét. Hiába minden meghajlás, imádkozás, kérés. Az egyetlen dolog, amely nem birtokol istent: kiszabadulni látszott, önállóan kezdte kicsikarni szabadságát, mindenféle vezető nélkül. Hogy mi volt ez a dolog?
Minden kapu, minden átjáró és minden kis rés is, ahol az élet szabályai nem működnek.
Ez a túlvilág.